AUSZTRÁLIA A-TÓL Z-IG

A kígyók, a mesés sziget és a legdélebbi pont (Nagy Ausztrál körút, 2. hét, 04.07-04.13)

2017. április 25. 07:00 - AtoZ

Második hetünk úgy indult, hogy Melbourne-ben autót szereltünk. Jól kezdődik, ugye? Na jó, igazából nem az autót, hanem a akkumulátor rendszert, ahogy azt a múltkori bejegyzésben említettük, hamar kiderült, hogy a mobil napelemünk nem tud elég energiát biztosítani ahhoz, hogy a mobil hűtönk egész nap működhessen. Így kénytelenek voltunk beszerelni egy berendezést, ami menet közben feltölti a pótaksinkat a főaksiról. Ezt a szerelést egy melbourne-i barátunk kertjében ejtettük meg, viszont köszönhetően az ismét remek és kiszámíthatatlan melbourne-i időjárásnak, az eredetileg pár órának gondolt szerelés gyakorlatilag 2 napba tellett. Habár szombaton reggel még 30 fokra és napsütésre ébredtünk, délután megérkezett egy kőkemény jégvihar. Remek volt. És ez Melbourne-ben sima ügy, egy nap alatt lazán lemegy a 4 évszak, akár többször is. Azt mondják a Melbourne-iek, hogy ha nem tetszik az időjárásunk, akkor gyere vissza 5 perc múlva. No worries, mate. Ja, egyébként meg ez a város a világ legélhetőbb városa már évek óta. Hmmm… Hááát, az időjárás talán nem szerepelt a vizsgált feltételek között…


dsc_0760.JPG

Mindegy is, igazából ez a kis időbeni megcsúszás arra jó volt, hogy végül a Melbourne-ben töltött 4 nap alatt konkrétan egyszer sem mentünk be a belvárosba. Annyira most nem sajnáltuk, mert egyrészt már 1.5 éve jól megnéztük magunknak a sikátorokat, menő kávézókat, másrészt ezen a mostani túránkon azért első sorban az ország természeti jelenségeire fókuszálunk. Úgyhogy hétfőn el is köszöntünk nagyon kedves magyar barátainktól, akik voltak szívesek elszállásolni bennünket Melbourne-i tartózkodásunk idején (igen, igen, igazi ágyban aludtunk 3 napot!!), és nekivágtunk a várostól keletre fekvő Wilsons Promontory nemzeti parknak.

Ezt az utat mindketten nagyon vártuk, mivel másfél éve már sikerült egy fél napot a Prom-ban sétálnunk, és nagyon fogtuk a fejünket, hogy miért nem tudunk maradni még legalább 2 napot. A Wilsons Promontory ugyanis Victoria állam talán „legmenőbb” nemzeti parkja, az iskolai szünetekben konkrétan annyian akarnak oda menni, hogy egy sorsolás keretében lehet csak helyet kapni az ottalváshoz. Elképesztően gyönyörű túrákat lehet tenni a parkban, és mindezeken felül szintén itt található az ausztrál földrész legdélibb csücske is. Na, mi ezt a South Point-ot szemeltük ki meghódításra, ugyanis az egyik nagy tervünk a Nagy Ausztrál Körtúránk során, hogy eljussunk a legmagasabb, legdélebbi, legnyugatabbi, legészakabbi és legkeletebbi pontokhoz. A legmagasabb már az első héten meg is volt, jöhetett a legdélebbi.

Az előkészületek során annak már nem sikerült utána néznünk, hogy bizony a legdélebbi ponthoz egy laza 15 km-es túrával lehet csak eljutni. Ami még nem lenne probléma, de ugye valahogy vissza is kell jutni a kezdőponthoz, azaz összesen egy 30 km-es kirándulásról beszélünk. Az meg már nem a laza séta kategóriába tartozik, a park információs honlapján is csak "overnight", azaz útközben valahol megalvós kirándulásként ajánlják teljesíteni a déli pontot. Erre viszont nekünk csak egy teljes napunk volt, illetve megfelelő felszerelésünk sem volt egy ilyen éjszakai pihenővel spékelt túrához, úgyhogy nem volt mese, előző este kis szendvicskészítés, korán lefekvés, hogy aztán másnap reggel 8-kor már ott is legyünk a túra kezdőpontjánál levő parkolóban. Úgy számoltuk ugyanis, hogy kb 4-5 óra kell eljutnunk a déli ponthoz, ott fél óra szendviszcsünet (hehe, ez a szó olyan, mint a moszkvicsslusszkulcs), majd visszafele is 4-5 óra, azaz optimális esetben is este 6-ra érünk vissza a kiindulóponthoz, az meg már naplemente. Eléggé ki voltunk centizve, nagyon nem szerettünk volna sötétben vakoskodva menetelni hullafáradtan kígyók, pókok, kenguruk között.

A déli ponthoz több úton is el lehet egyébként jutni, ez a 15 km x 2 a legrövidebb, és a legnagyobb része egy erdei műúton keresztül vezet, ami valljuk be, nem túl izgalmas. A hosszabb utak igazi erdei ösvényeken, vadregényes tájakon keresztül halad, de ezeket most meghagytuk későbbre, egészen biztosan visszatérünk még a Prom-ba kirándulni. Azért így sem unatkoztunk, rengeteg wallaby-t és különböző madarakat láttunk az utunk során, ééééééééés, természetesen egy kígyóóóóóóóót is! Habár én (Z) még direkt egy botot is magamhoz vettem, és azzal ütöttem a földet magam előtt, hogy a kígyókat elriasszam, ez olyannyira nem vezetett eredményre, hogy csak miután átléptem a kígyó felett szólt rám Andi, hogy nééééézdmááár, az ott nem egy kígyó? Nem volt egy nagy példány, de hát akkor is, a kígyó az kígyó, Ausztráliában meg pláne, hiszen ezen a földrészen él a világ legtöbb fajtájú mérgeskígyója, úgyhogy itt még a kiskígyó sem lekicsinylendő.

dscn1837.JPG

dscn1820.JPG

Innentől fogva átváltottunk extra óvatosba, és még vagy két órán keresztül kb. minden faágra azt hittük, hogy kígyó. Szóval ilyen jó hangulatban telt a déli pontig a túra, aminek az elérése viszont kárpótolt minket minden nehézségért. Hogy jó barátaink szavaival éljünk, a déli pont „nem ronda”. :) Igazából meseszép, volt ott ámulás, meg bámulás. Na meg persze kapucnifelhúzás, mert hogy baromi szeles volt a tengerpart, úgyhogy egy kis szendvicsezés után nem sokkal, nagy levegőt véve már el is indultunk visszafele, mert már fél 2 volt az idő, úgyhogy nem nagyon lehetett egyébként sem tengi, lengni, ha nem akartunk sötétben botorkálni az út végén.

A visszaút már viszonylag eseménytelenül telt, hacsak nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy Andi jól bevált túrcipője felmondta a szolgálatot. Ez mondjuk nem volt nagy meglepetés, mert már a túra elején is elég rossz állapotban volt a talpa, úgyhogy biztos, ami biztos alapon vittünk magunkkal egy duct tape-et. Mert ugye ahogy minden mérnök tudja, ha valami nem mozog, de mozognia kéne, akkor WD40, viszont ha nem kéne mozognia, de mozog, akkor duct tape a megoldás! A mi esetünkben a talp eleje levált a cipőtől, úgyhogy jöhetett a kettő összeszigszalagozása. A művelet közben viszont hirtelen és elegánsan elgurult a tekercs ragasztószalag a szikla tetejéről. Szerencsénkre nem zuhant le, csupán nehezen elérhető távolságban pottyant be egy bokor alá, de hősként kimenekítettem szegény duct tape-et. Probléma megoldva, legalábbis átmenetileg.

dscn1927.JPG

dscn1925.JPG

Ettől függetlenül róttuk tovább a kilométereket rendesen, aztán úgy a 25. tájékán kicsit elfogyott az erőnk, már nem mosolyogtunk többet, a világmegváltó eszmecserék is kezdtek elmaradni, és csak figyeltük a kanyarokat remélve, hogy na, majd azon a kanyaron túl már látni fogjuk az autónkat. Ezt vagy 20x játszottuk el, a kocsi meg csak nem akart feltűnni sehogy sem. Amikorra szinte csak vonszoltuk magunkat, megkönyörültek rajtunk a Nagy Túrázó Istenek, és megérkeztünk a kiindulópontunkra, pontosan este 6-kor, a sötétedés kezdetén, juhéééé! Aznap este elég jól aludtunk, és nem igazán volt kedvünk többet sétálni sem…

Másnap el is hagytuk a Prom-ot, miután még meglátogattuk a Squeeky beach-et. Állítólag azért kapta ezt a nevet ez a strand, mert az ember lába alatt a homok vicces nyikorgó hangot ad. Nos, mi inkább a Wety beach nevet adnánk neki, mivel kicsit esett az eső, úgyhogy nem volt ott semmiféle nyikorgás, csak nedvesség… :)

El is indultunk következő napirendi pontunk felé, a parktól kb egy órányira fekvő másik turistaparadicsomba, a Phillip Island-hez. Ez a sziget sok mindenről nevezetes, többek között található ott egy nemzetközi Moto GP versenypálya, a little pingvinek egyik kiemelt lakóhelye, rengeteg csodálatos strand és még néhány növény és állatrezervátum is. Mivel Melbourne-től nincs túl messze, sokan jönnek le hétvégente a szigetre pihenni, szórakozni. Mi még szerdán értünk oda, úgyhogy viszonylag kevesen voltak, de iparkodnunk kellett, mert másnap este kezdődött a 4 napos húsvéti szünet, amikor is minden szép helyet (így a kempingeket is) ellepnek az emberek.

Itt jegyeznénk meg, hogy már két hét utazás után egy érdekes tendenciára lettünk figyelmesek: mégpedig arra, hogy elkezdtük imádni és várni a hétköznapokat, és menekülni a hétvégék elől. Ennek az oka az, hogy hétvégente sokkal nehezebb nyugis, békés helyeket találnunk, a kempingek és a látványosságok környékei is tele vannak ideges, rohanó emberekkel (mint amilyenek mi is voltunk még 3-4 hete). Ezzel szemben a hétköznapok a mieink, sehol senki, mindent kényelmesen meg tudunk nézni, nincs forgalom, a legjobb helyeket tudjuk elfoglalni az ingyenes kempingekben, egyszerűen pazar. Érdekes változás a korábbi hónapjainkhoz képest, amikor még mi is a hétvégéknek éltünk…

Visszatérve Phillip Islandhez, igazából nem volt túl sok időnk a sziget felfedezéséhez, úgyhogy a hídhoz legközelebb fekvő Woolamai beach-et választottuk egy kis túrára. Ugyanis ennél a strandnál van a Pinnacle nevű sziklaképződmény, ami egy laza 1-2 km sétával érhető el (a Wilsons-i 30 kili után ez már meg se kottyant). Ez a strand pár perc alatt belopta magát a szívünkbe a több km hosszú hullámainak és csodálatos homokos partjának köszönhetően, ki is neveztük gyorsan az eddig látott 2. legszebb strandunknak közvetlenül Mungo brush után.

A séta egy része egy füves kavicsos területen vezet keresztül, ahol megint láttunk egy kígyót. Szerencsére most nem előttünk mászott át, mint a Kosciuszko nemzeti parkban és a Wilsons Promontory-ban, hanem az út mellett a fűben lapított, cserébe viszont ez már azért egy méretesebb példány volt. Nem vagyunk túl jók a kígyók felismerésében, de ha minden igaz, ez egy brown snake volt, ami nem kicsit mérges. Konkrétan nagyon. Hiába, ilyen hely ez az Ausztrália. :)

dscn2032.JPG

Innentől szokás szerint minden fűszál és faág kígyónak látszott, de ezt már lassan kezdjük megszokni. Mindenesetre a túra még így is simán megérte, a Pinnacle meseszép volt, különösen a közeledő naplementével.

A naplementét azonban már egy másik strandon, a nem messze fekvő Forrest Caves-nél töltöttük, ahol ismét sikerült kettesben maradnunk pár órára egy meseszép strandon. Egyszerűen elképesztő, hogy Ausztráliában a szebbnél szebb strandokon mennyire sima ügy egyes egyedül lenni, ezt még mindig nehezen hisszük el. Mindenesetre ezen a strandon van egy rész, ahol a vulkanikus kőzetek a felszínre kerültek az évezredek alatt, és a tenger áldásos (vagy romboló, attól függ honnan nézzük) hatásának köszönhetően egy erdőnyi kőrengeteg alakult ki a parton néhány kis barlanggal. Természetesen készítettünk pár ezer fényképet, „uuuuh, onnan nézd”, „áááá, innen már láttad?”, ésatöbbi, ésatöbbi. Csak a szokásos. Én (Z) nagy örömömben még ki is próbáltam a Facebook live funkcióját, ami függetlenül attól, hogy ki mennyire ért egyet a Facebook tevékenységével, egy elképesztő dolog: mindenféle műholdas közvetítőkocsi nélkül, pusztán a mobiloddal.élőben közvetíteni az otthoni barátaidnak, családodnak arról, hogy éppen a világ másik végén, egy lélegzetelállító helyen nézed a naplementét Éljen a 21. század!

Egy szó, mint száz, ismét egy lehengerlő naplementében volt részünk, nem először és egészen biztosan nem utoljára az ausztrál körutunk során. Ebben azért is voltunk már akkor biztosak, mert  tudtuk, hogy a következő úticélunk az a Great Ocean Road lesz, ami simán benne van a világ top 3 tengerparti útvonalai között és egyben nyugati fekvésű... :)

Folyt. Köv.!

Szeretettel,

Andi & Zoli

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://azausztralia.blog.hu/api/trackback/id/tr5812447721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.