AUSZTRÁLIA A-TÓL Z-IG

Sziklák, strandok és borok (Nagy Ausztrál körút, 3. hét, 04.14-04.20)

2017. május 08. 14:04 - AtoZ

Ausztrál körutunk harmadik hete egy jeles eseménnyel kezdődött: a születésnapommal (Z). Előző éjjel a kempingeket tartalmazó mobil app (Wikicamps) még elvezetett minket egy sűrű erdőn keresztül egy világvégi kis ingyenes szabadkempingbe, úgyhogy reggel megint kiváncsian keltünk, hogy na, vajon már megint hol vagyunk? Természetesen újra egy meseszép erdőben leltük magunkat, és bár az idő azért esőre állt, egy kis terepfutással kezdtük a születésnapi ünneplést. Igyekszünk ugyanis továbbra is megtartani a sportot a mindennapjaink részeként még az utazás alatt is, ami azért nem mindig könnyű, mivel az ősz Victoria államban tud egész csípős is lenni, különösen az éjszakák. Így reggel 10 fokban kikászálódni a kocsiból nem feltétlenül adja magától az érzést, hogy húúú, irány futni, kell hozzá egy kis önnoszogatás.

dscn2223.JPG

Mindenesetre a futás után nagy lelkesen elindultunk, hogy az előttünk álló Great Ocean Road-on immár harmadszor is megnézzük a világhírű 12 Apostolt és hasonszőrű társait. Azonban még ki sem értünk az erdőből, de máris meg kellett állnunk, ugyanis véletlenül belebotlottunk egy Qudos nevű erdei művészeti központba, ami pont egy olyan hely, mint amilyet mi álmainkban létrehozni és vezetni szeretnénk: a kertben egy szoborpark, amfiteátrum koncerteknek, az épületben művészeti kiállítás, egy fair trade kávézó alternatív ételekkel és pár különálló, japán stílusban épült kis bérelhető apartman. Egyszerűen tökéletes, jó volt látni élőben is egy olyan helyet, mint amit mi is szeretnénk majd egyszer életre kelteni.

Ezután a kellemes meglepetés után pedig indulhatott az óceánmenti látványút, azaz a Great Ocean Road. Kijelenthetjük, hogy ez a több, mint 200 km-en keresztül kanyargó autóút a világ egyik legszebb tengerparti országútja. Az ember legszívesebben ötpercenként megállna az éppen aktuális kilátóban, és legalább 50 képet lőne arról, hogy éppen hogyan csillan meg a nap fénye a tengeren vagy a sziklákon. Egyszerűen pazar látvány, mi sem tudtuk még megunni még a mostani, harmadszori látogatásunkkor sem. Ami viszont számunkra is új volt, az a Maits esőerdei túraösvény, ahol igazából csak egy kis pihenésre akartunk megállni, amiből aztán a napunk egyik fénypontja lett. Egy mesterségesen kialakított, rövid, 30 perc alatt körbejárható útról van szó, ami (micsoda meglepetés) egy esőerdőn vezet keresztül. Mintha a Gyűrűk Ura varázserdejébe kerültünk volna egycsapásra, óriási páfrányok, a leveleken beszűrődő napfény és elképesztő méretű, mohával benőtt fák tarkították az utat. Szokás szerint percenként álltunk meg fényképezni, már ott fogtuk a fejünket, hogy hogyan fogjuk kiválogatni a legjobb képeket a több százból majd… habár imádjuk a tengerparti tájakat, az erdőkben mindig megállapítjuk, hogy az a mi igazi közegünk, előbb hiányozna egy mélyzöld, sűrű erdő, mint a hullámzó tenger. Na persze Ausztráliát azért is imádjuk, mert mindkettőben bővelkedik, sőt, nem ritkán az erdőből rá lehet látni a tengerre, ami azért valljuk meg, elég pazar mutatvány. :)

 

Itt is hasonló csodáról beszélhetünk, ugyanis az esőerdei séta után nem sokkal már meg is érkeztünk a Great Ocean Road legtekintélyesebb részéhez, a 12 Apostol sziklaegyütteshez. Talán ezt a helyet már nem nagyon kell bemutatnunk, írtunk már róla korábban is (katt ide). Ezúttal kissé csalódást okozott, de nem azért, mert kevésbé lett volna szebb, mint korábban, hanem azért, mert Húsvét lévén a látogatók száma ezrekben volt mérhető, ami számunkra elég ijesztő volt és szokatlan, hiszen már 2 hét utazás után megszoktuk, hogy rajtunk kívül alig vannak emberek a különböző látványosságoknál, amiket leginkább hétköznaponta szoktunk megnézni.

dscn2358.JPG


Ennek a húsvéti őrültekházának köszönhetően elég hamar leléptünk, és folytattuk utunkat a túra kevésbé frekventált része felé. Mivel nem akartuk végigrohanni a 200 km-t és már sötételedett, inkább tettünk egy kis kitérőt, hogy ismét egy ingyenes szabadkempingben tölthessük az éjszakát. (Rossz) szokásunkhoz híven ismét sötétben érkeztünk már meg a helyre, így megint csak tippelni tudtunk, hogy éppen mi is lehet körülöttünk. Sokszor megesik, hogy az éjjeli megérkezéskor az adott hely olyan hangulatot áraszt, mintha a legújabb Blair Witch Project forgatási helyszínére érkeznénk, aztán reggel a napsütésben meg már letesszük a hajunkat, hogy úúúú, már megint mennyire csodaszép helyen vagyunk.

dscn2939.JPG

Másnap reggel amíg Andi reggelit készített, én (Z) blogot írtam, köszönhetően annak, hogy a laptopunkat folyamatosan tudjuk tölteni az áramátalakító rendszerünknek köszönhetően. Egyébiránt azért meg kell mondjuk, sokkal nehezebb elég időt találni a Facebook oldalunk és a blogunk fenntartásához, mint azt eredetileg gondoltuk. Ez többek között annak köszönhető, hogy egyrészt itt viszonylag korán, este 6-kor sötétedik (ismétlés a tudás anyja: itt most ősz van), másrészt pedig Ausztráliában a mobil internet lefedettség bizony eléggé rapszodikus, hol van, hol nincs, de leginkább nincs.

dscn2441.JPG

Ettől függetlenül persze folytattuk utunkat, immár a Great Ocean Road kevésbé látogatott részén, ahova már csak azok jutnak el, akik folytatni akarják útjukat mondjuk Adelaide felé. Kár, mert bizony még ezen a részen is vannak elképesztően gyönyörű sziklacsoportok, simán megérné mindenkinek végignézni a teljes utat, ha már eljutott a 12 apostolig.

 

Azt is kezdjük már megszokni, hogy szinte minden napra jut valami meglepetés, amitől letesszük a hajunkat. Erre a napra Warrnamboolnál kaptuk meg a napi adagunkat, mégpedig a legváratlanabb helyszínen, egy bálnanéző pont parkolójában. Ugyanis éppen amikor indulni akartunk tovább, megérkezett a parkolóba kb. 30 nagyon különleges ausztrál járgány, akik mind egy autóklubbnak voltak a tagjai. Lenyűgöző hangorkán kíséretében parkoltak le, úgyhogy mi a továbbindulást elhalasztottuk, és ismét lőttünk úgy 100 képet ezekről a műszaki csodákról

A másik meglepetés, amire már igazából korábban számítottunk, az egy vad koala volt. Az elmúlt napokban folyamatosan hesszeltük az eukaliptusz fákat a környéken, mert két éve arrafele láttunk több vadkoalát is, de most valahogy sehogy sem akartak előbújni. Aztán egyszer csak egy mellékúton átrohant egy előttünk. Nem, nem túlzok, tényleg rohant, ennyire fürge példányt még sose láttunk. Aztán valószínűleg ezzel fel is emésztette a napi mozgásadagját, mert a fára felérve már koránt sem volt ennyire mozgékony, onnan már a szokásos nagy bamba szemekkel nézett le ránk, és csak a legszükségesebb mozdulatokat végezte. Úgyhogy szerencsére volt időnk és lehetőségünk jó kis fotókat lőni róla.

És ekkor még mindig nem volt vége a meglepetéseknek. Ugyanis már majdnem átléptük az államhatárt (Victoria-ból South Australia-ba), amikor is megláttuk óriásplakátokon a határ előtt, hogy bizony már ennél a határátlépésnél sem szabad friss zöldséget és gyümölcsöt átvinni. Habár fix vizsgálóállomás nincs, mint South Australia és Western Australia között, de véletlenszerű útlezárások keretében ellenőrizhetik az autókat. Nem akartunk kockáztatni, úgyhogy a határ előtt visszafordultunk, és az eggyel korábbi faluban az ingyenes barbecue helyen szépen feldolgoztuk az összes burgonyát, sütőtököt, répát, ami nálunk volt és csaptunk egy laza 2 órás sütés-főzést, fejlámpával, hiszen akkor már bőven sötét volt. Jól szórakoztunk, na. Viszont így lett 3 napra elég főttételünk, jeee, minden rosszban van valami jó! Aztán természetesen nem volt véletlenszerű útellenőrzés, a kutyát sem érdekelte, hogy mit viszünk át South Australia-ba. Sebaj, a mi lelkiismeretünk tiszta volt egyben egy újabb államot is sikerült kipipálnunk Ausztráliában.

dscn2577.JPG

dscn2580.JPG

Másnap ismét húzósnak ígérkezett a program, egyrészt még igen messze volt a főcél, Adelaide, úgyhogy haladni kellett, másrészt épp útba esett két vulkanikus hegycsúcs is: Mount Schank és Mount Gambier. Mount Schank volt a kevésbé látványos, bár egy növényekkel benőtt kürtőben lehetett gyönyörködni, ellenben Mount Gambier kürtőjében található a nevezetes és gyönyörű Blue Lake. Nyáron a meleg idő beköszöntével a tó a nevéhez méltóan elképesztő kékségben tündököl, viszont annak ellenére, hogy most ősz van itt, így sem kellett szégyenkeznie, lenyűgöző színekben pompázott a tó. Ráadásul Mount Gambier nem csak egy hegy neve, hanem egy köré épült kisvárosé is, ahol ezen a híres tavon kívül még található egy torony a legmagasabb ponton, egy szuper nyugalmas park egy másik tóval és még egy virágokkal telizsúfolt víznyelő is. Nem rossz felhozatal egy kisvároshoz képest.

Ennek megfelelően kis (inkább nagy) késéssel indultunk csak tovább, és az Adelaide-be való esti megérkezés már egyértelműen csak délibáb volt. Úgyhogy le is mondtunk róla, és inkább lazára vettük a figurát, mindenhol megálltunk, ahol úgy értékeltük, hogy van valami érdekes. Így esett meg, hogy először Beachportnál mentünk egy kört a tengerparti úton, majd Kingston SE-nél is tiszteletünket tettük az országszerte világhíres Nagy Lobster-nél, Larry-nél. Ez gyakorlatilag egy óriásszobor az út mellett, amiből itt Ausztráliában van egy pár: a Nagy Banán, Nagy Ananász, Nagy Birka, Nagy Hózentróger. Na jó, ez utóbbi nincs, de ettől függetlenül tényleg imádják itt az ilyen nagy ezmegazokat, ugyanis ezek remek turisztikai lehetőséget teremtenek a kisvárosoknak, hiszen egyből lehet menni oda fényképezkedni a nagy izével. Mi azért ennyire nem voltunk lelkesek, kissé lehúzódtunk az útról, ablak leteker, kettőt kattint, és irány tovább.

Már kezdett sötételedni, és a Wikicamp mobil app által javasolt ingyenes kempinglehetőségről kiderült, hogy oda bizony eljutni nem kicsit körülményes, kisebb homokdűnéken keresztül vezet az út, amit kukk sötétben már nem volt ingerenciánk bevállalni.  Úgyhogy hirtelen felindulásból megálltunk a Salt Creek-i roadhouse-nál, ahol egy tabla irta, hogy lehet kempingezni a parkolójában. Na most a hely nem volt épp bizalomgerjesztő elsőre. Sőt, másodikra és harmadikra sem. Andi alig akart kiszállni az autóból, nem igazán akarta elhinni, hogy mi aznap este tényleg ott fogunk aludni. Aztán mikor bementünk a roadhouse boltjába, kissé lefagyott nála a rendszer, vagy 10 perc kellett hozzá, hogy felfogja, mit is lát. A teljesség igénye nélkül a következő dolgok voltak megtalálhatók a boltban: 1.5 méteres kolbászok, igazi- és műállatok trófeái, horgász szettek, berendezett retro sarok, büfé, fegyverek, csontvázgyűjtemény, mindez nem poénból. Nehéz volt mindezt este 8-kor befogadni, elismerem. Viszont a boltvezetők harminc körüli fiatal, mosolygós kedves lányok voltak, nem marcona, szakállas, helyi verőlegények, úgyhogy bevállaltuk az éjszakai ottalvást.

Másnap Andi születésnapjára ébredtünk, amit valljuk be, azért jobb helyen is el tudott volna képzelni. Úgyhogy nem is nagyon fecséreltük az időd, újra útnak indultunk, hogy letoljunk pár száz kilométert Adelaide-ig. Azaz egészen pontosan először csak Hahndorf-ig. Szép ausztrál neve van ennek a kis falunak, ugye? Se. Ugyanis, mint az a nevéből talán azonnal ki is található ez egy német bevándorlók által létrehozott és fenntartott nagyon takaros és tüchtig kis falu. Ráadásul éppen Húsvét hétfő volt, úgyhogy az egész környék hemzsegett a turistáktól és a húsvéti ünnepléstől, amiből mi sem akartunk kimaradni, így be is vágtunk egy jó kis cheese kransky-t káposztával és tormával. Majd elolvadtunk a gyönyörtől, őszintén szólva azért már hiányzott egy kis európaias íz az elmúlt heteinkből.

Ezután már nem volt mese, tényleg Adelaide volt a következő állomás, ott pedig egy Airbnb-n foglalt kis álomházikó egy zsákutca végén, egy természetvédelmi terület közvetlen szomszédságában. A teljes ház a mienk volt, a felújítást előző héten fejezték be kiadásra, konkrétan mi voltunk a második bérlők. Kívánni sem kívánhattunk volna jobbat, imádtuk, hogy reggelente jöttek a papagájok, magpie-ok és egyéb madarak velünk reggelizni és fesztiválozni.

Adelaide-re már régóta nagyon kíváncsiak voltunk, az utóbbi hónapokban már Sydney kezdett egy kicsit túl nagy lenni, úgyhogy mindenképpen szerettünk volna személyesen is megnézni, hogy vajon Adelaide élhetőbb méretű, tempójú város-e. A jó hír, hogy mindenképpen lassúbb tempójú, mint Sydney. A rossz (legalábbis nekünk), hogy kissé már túl lassú is, legalábbis a jelenlegi életvitelünkhöz. Érdekes volt azt látni, hogy a reggeli és az esti forgalmasabb 1-2 órán kívül a város olyan, mintha épp a világvége előtti utolsó perceit élné. Sehol senki, az utcák üresek, sok a bezárt bolt, üres kirakat. Érdekességekben sem feltétlenül bővelkedik, habár jópár strand van a város szélén, azért 2 nap tökéletesen elég volt a felfedezéséhez.

A Central Market nagyon hangulatos kis piac, sok kézműves termékkel, ott simán el lehet tölteni egy pár órát, de azért nem árt, ha a pénztárcát is jól kinyitja az ember, és nem csak nézelődik.

dscn2872.JPG

A másik hely, ahol könnyen jókedvre lehet derülni, az a bormúzeum. Na nem azért, mert olyan vicces lenne, hanem mert egy gépesített bórkostoló rendszert alakítottak ki benne, nagyjából 100 féle bort lehet megkóstolni, amelyeket automaták töltenek ki a poharakba. Egy-egy kostoló (kb 3 centiliter) a bor drágaságától függően 2-15 dollár, na persze volt ott egy Penfold Grange, aminek 37 dollárba került (8000 Ft) kostolója. Az egész üveg 800 dollár, azaz olyan 170 000 Ft. Andival ott csorgattuk a nyálunkat előtte, hogy húúúú, milyen lehet az íze, mikoris megjelent egy kissé illuminált (pontosabban elég részeg) ausztrál párocska, akik fogták magukat, és töltettek egy kostolót maguknak. Aztán szóbaelegyedtünk velük, aminek az lett a vége, hogy meghívtak minket egy kostolónyi Penfold Grange-re!! Őszintén? Nem voltunk elájulva, de hát ízlések és pofonok...

 

Így a két napi felfedezésünk után Adelaide-ről az lett a (szigorúan szubjektív) képünk , hogy egy kedves kis város olyan családoknak, akik a gyerekeikkel egy nyugodtabb életet szeretnének élni, nem feltétlenül fontos, hogy nagyon sok múzeum, színház legyen a környéken, és nem utolsó sorban szeretik a jó bort. Nos Nekik Adelaide tökéletes. Nekünk már túl nyugodt volt, nem éreztük, hogy megfogott volna, valószínűleg nem fogunk odaköltözni. Egyelőre még mindig Sydney és Brisbane viszik a prímet (Melbourne, azt a fránya időjárást nem tudjuk Neked megbocsájtani, sajnáljuk…).

Hamár a jó borokat említettük. Adelaide környéke tele van jó nevű borászatokkal, napokat lehetne eltölteni azzal, hogy egyikről a másikra utazunk. Már ameddig bírunk. Egyébként Ausztráliában nincs zéró tolerancia, egészen megengedőek az alkoholos vezetéssel, az első órában 2 sztenderd italt lehet meginni (kb. másfél deci bor, kb másfél üveg sör, alkoholtartalomtól függően), utána pedig óránként 1-1-et. Ez egy borkóstolóhoz vagy egy kellemes ebéd/vacsora elfogyasztásához tökéletes, de sajnos természetesen sokan nem elégszenek meg ezzel a kifejezetten baráti mennyiséggel és túlcsúsznak a megengedett mennyiségen, ennek következtében a véletlenszerű utcai ellenőrzések rendszeresek.

Este ismét belefutottunk egy nagyon érdekes kempingbe. Első körben az ingyenes kempingeket tartalmazó könyv alapján választottunk ki egy helyet, amelyet többszöri próbálkozás után sem találtunk, és a környék simán jelentkezhetne a következő Péntek 13 horrorfilm főjelentéhez helyszínnek, úgyhogy inkább továbbáltunk, és ismét a Wikicamps mobilapphoz fordultunk segítségért. Találtunk is egy ingyenes / önkéntes adakozási alapon működő helyet, viszont ahhoz, hogy oda eljussunk, fel kellett hívni egy telefonszámot. A vonal másik végén a hely tulajdonosa jelentkezett, és pár kérdés után (kik vagytok, honnan vagytok, mivel vagytok, hangosak vagytok-e) elküldte sms-ben a helyszín GPS koordinátáit és a kapu nyitásához szükséges kódot. Mint kiderült, a birtokáról volt szó, ahova szívesen lát kempingezni vágyókat akár 1-2 hétre is, és cserébe csak annyi felajánlást kér, amennyit az adott illető szívesen ad. A hely oltári volt, többek között néhány kültéri szobor, összeeszkábált játszóterek, függőhinták, egy ottfelejtett tárgyak múzeuma, sőt, még egy elkerített „ketrec” egy farkaspók számára is megtalálható volt rajta. Sajnos éppen esős volt az idő, így nem tudtuk igazán felfedezni, de egészen biztosan találtunk volna még rengeteg furcsaságot.

És már csak egy program volt hátra a héten, mégpedig a kedvenc borászatunk meglátogatása, ami a Grant Burge nevet viseli. Le kell szögeznünk, hogy több, mint 3 év alatt sem sikerült igazán megszeretnünk az ausztrál borokat, kevésre tudtuk eddig azt mondani, hogy hmmm, na ez már valami. Az egyik viszont a Holy Trinty a Grant Burge-tól, amit ausztrál barátunk, AJ mutatott meg nekünk, így nem volt kérdés, hogy meglátogatjuk ezt a borászatot. Őszintén szólva a borászat maga csalódás volt, kissé lepukkant képet nyújtott, viszont a borkóstolás feledtette minden búnkat, bajunkat, a Holy Trinity még mindig az egyik kedvenc itteni borunk. És sikerült egy másik borukba is beleszeretnünk, mégpedig egy 10 éves Tawny-ba, ami kicsit olyan, mintha a portóit és a jégbort házasították volna.

20170420_144701.jpg

Innen pedig útnak indultunk a következő nemzeti park felé (Innes National Park), ahol ha minden jól megy, akár strandon sétálgató vad emukat is láthatunk… Jól hangzik, ugye? Majd meglátjuk… (reméljük)

Szeretettel,

 

A&Z

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://azausztralia.blog.hu/api/trackback/id/tr6112486711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.