Az előző hetünk a kontinens közepén teljes egészében a vörös szín jegyében telt, viszont a 14. héten nagy örömünkre színt váltottunk: immár a kék (tenger) és a zöld (esőerdők) uralták a környezetünket az ország keleti partján. Végre eljutottunk Cairns-be, a Nagy-korallzátony kapujába és megtaláltuk a Paradicsomot a Daintree Nemzeti Park személyében, ahol az örök dilemmánkra, miszerint tenger vagy erdő, választ kaptunk. Ugyanis ott az elképesztően buja és dús esőerdő közvetlenül egy álomszép tengerpartba torkollik. Nem volt könnyű eljönnünk Daintree-ből…
Úton Cairns-be, a Nagy Korallzátony kapujába
A kontinens közepétől, Ulurutól eljutni a keleti partra elég kemény móka. A legrövidebb utak mind kihallt, majdnem teljesen lakatlan sivatagi földutak, amiknek nem túl tanácsos egyedül nekivágni komolyabb felszerelés nélkül. Úgyhogy számunkra lehetőségként az maradt, hogy visszaautózunk a korábban már meglátogatott three way roadhouse-ig, és onnan átcsapatunk az Overlanders’s way-en Townsville-ig, majd fel Cairns-be. Ez röpke 2400 km-t jelentett, amit erőltetett tempóval is csak 3-4 nap alatt tudtunk megtenni. Ráadásul ismét ritkák voltak a megállásra ösztönző látnivalók (ritka = nulla), így gyakorlatilag a teljes út alatt csak tankolni álltunk meg, azt viszont rendszeresen, mert Pufi elkezdett 18 litert fogyasztani 100 km-enként. Ez bizony szervízgyanús volt már, úgyhogy alig vártuk, hogy Cairns-be érjünk épségben, egészségben.
Néha annyira untuk már a banánt, hogy éjjel a pihenőhelyünkön hosszú expozíciós fényfestét rögtönöztünk az elemlámpáinkkal. Íme az eredmény, az AZ monogramunk: (Igen, nem kicsit volt elegünk már az autózásból… :)
A nagy menet után óriási örömmel érkeztünk meg Townsville-be, ami már közvetlenül a tengerparton fekszik és egy meglepően kulturált, nyugatias város, kellemes terekkel, nem túl sok emberrel (170 000 lakos), gyönyörű parkokkal, igazi trópusi hangulattal (hiszen az ország ezen része már erősen a trópusi övben fekszik).
Az egyetlen bökkenő az volt, hogy az ilyen nagyvárosokban sajnos tilos az utcán megállni és a kocsiban aludni, úgyhogy nem volt mese, a legközelebbi legális ingyenes alvóhelyen hajtottuk nyugovóra a fejünket. Ami nem volt más, mint egy… benzinkúti parkoló:
Amint látható, nem voltunk egyedül, nem csak mi próbáltuk megúszni a túlárazott és túlzsúfolt kempingeket. Mindenesetre talán ez volt az egész utunk során az egyik legnyomasztóbb éjszakai pihenőhelyünk. Ilyen is van, nem csak meseszép vadregényes alvóhelyek…
Townsville-től már igazán nem volt messze a fő úti célunk, Cairns, a Nagy-korallzátony kapuja. Már a Townsville-ből odavezető út is tele volt meglepetésekkel, élményekkel. Egyrészt óriási ananász és cukornád ültetvényeken vezet végig az út, amiken éppen aratás volt, másrészt látványos tengerpartokban sem volt hiány. Az egyedüli apróbb problémát az időjárás jelentette: konkrétan végig esett az eső, pedig ott éppen száraz évszak volt. Milyen lehet a környék az esős évszakban?
Aztán megérkeztünk az esős Cairns-be. Habár épp a turistaszezon kellős közepén voltunk, emberek alig voltak az utcákon, a híres ingyenes parti medence is üres volt.
Medence a tengerparton? Minek? Kérdezhetitek jogosan. Khhhmmm, szóval az van, hogy Ausztrália ezen részén bizony nem mókás dolog a tengerben fürödni. Amíg Sydney-ben „csak” a viszonylag ritkán előforduló cápáktól kell tartani, itt már versengenek az életveszélyes élőlények a kegyeinkért: cápa, sósvízi krokodil, kockamedúza, kék gyűrűs polip, stb, stb. A nyári évszakokban majdhogynem tilos a tengerbe menni, most télen kicsit kevesebb a veszélyforrás, de még így is ajánlott legalább egy kezeslábas neoprén ruhát felvenni, hogy legalább a kockamedúza csípését megússza az öngyilkosjelölt fürdőző. Így megy ez itt észak-keleten, a trópusokon…
Ha már egyszer úgyis esett az eső, úgy döntöttünk, hogy egyből felautózunk az északabbra található trópusi őserdőbe, Daintree-be, és majd onnan visszatérve töltünk több időt Cairns-be, remélhetőleg immár jobb időben. Szerencsénkre így is lett, pár nap múlva napsütés fogadott minket a városban, így végre lehetőségünk volt kicsit kellemesebben megszemlélni a várost, ahonnan a legtöbb hajótúra indul a Nagy-korallzátonyhoz. Azért így már mindjárt jobban néz ki a parti sétány és környéke, nem?
Cairns-ben egyébként a parti sétányon és az onnan induló számolatlan hajótúrán kívül túl sok érdekeset nem találtunk. Egyedül az ingyenes arborétumot tudnánk még kiemelni, ami viszont kis mérete ellenére igen figyelemreméltó és kellemes.
Amit viszont nem szabad kihagyni egy Cairns-i kirándulás során, az a szárazföld irányában található Atherton fennsík (Atherton Tablelands). Na, ott aztán van mit nézni: vízesések tucatjai, meseszép szurdokok, alpesi síkságok pálmafákkal, sármos kis falucskák hangulatos kávézókkal, vulkanikus tavak, trópusi esőerdők. Egyszerűen elképesztő ez a környék, ha tudtuk volna, hogy Cairns-nél ilyenek is vannak, egészen biztosan több időt szánunk a felfedezésükre.
És ugye ott van a már többször emlegetett világhírű Nagy-korallzátony… De erről már csak a következő heti beszámolónkban fogunk mesélni. Lesz mit… :)
Daintree – amilyenek az erdők voltak a dinoszauruszok korában
Az 1200 km2 méretű Daintree Nemzeti Park Ausztrália legnagyobb egybefüggő trópusi esőerdeje, egyben a több millió évvel ezelőtti letűnt kornak a tanúja, amikor még szinte az egész kontinenst ilyen őserdők fedték. Ez az esőerdő az országban páratlan számú élőlénynek ad otthont: több, mint 12 000 bogárfaj, 400 fajta madár, Ausztrália szinte összes denevérfaja, valamint a kihalás szélén álló őslényleszármazott, a sisakos kazuár is megtalálható itt. Ez utóbbival akár még találkozni is lehet az úton vagy az erdőben, és nem árt vigyázni, mert egyrészt óriási karmai vannak, másrészt ha fenyegetve érzi magát, akkor a fején található csontkinövéssel simán felöklelheti és szerencsétlenebb esetben akár meg is ölheti az embert. (Nocsak, egy újabb gyilkos ausztrál állat, hogy mik vannak???).
A nemzeti parkba csak egy kis komppal lehet bejutni, habár a folyó, amin a komp átmegy nem túl széles. Azonban direkt nem építenek hidat a folyóra, hogy ezzel is limitálják az autós forgalmat a parkban. Mi nagyjából a megérkezésünk utáni 5. percben szerettünk bele menthetetlenül Daintree-be. Habár már megjártuk pár éve délkelet ázsia számos őserdejét, ennyire buja, sűrű és vadregényes esőerdőben még sehol sem voltunk korábban.
És ami végképp lenyűgözött minket, hogy az esőerdő egy hosszú, fehérhomokos, álomszép partszakaszban végződik. Úgyhogy itt végre nem kell választani az erdő és a tengerpart között, mindkettő rendelkezésre áll.
A parkban számos kis szálláshely található, mi egy családi kempinget választottunk a pihenésre (Lync-Haven Rainforest Accommodiation). Véletlenszerű volt a választásunk, azonban ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna magunknak. A kicsi, nagyon hangulatos kemping egyben egy vadállat rezervátum is, így a kávézó részében papagájok, kígyók és gyíkok színesítik a hangulatot.
Sőt, két elzárt területen még kengurukat, dingókat, valamint édes- és sósvízi krokodilokat is nevelnek. A vezetőnk az egyik reggeli ingyenes túra során meg is mutatta, hogy miért kell félnünk a sósvízi krokodiltól: bement a rács mögé egy kis csirkehússal, hátha méltóztatik kijönni az átláthatatlanul saras vízből Boris, a krokodil. Már épp elkezdett szabadkozni, hogy nem biztos, hogy Boris ma éhes, és hajlandó lesz kijönni a vízből, amikor már a mondat befejezése előtt a kroki irtózatos sebességgel vetette ki magát a vízből, egyenesen a csirkehúsra. Mi, a rácson kívül elhelyezkedő nézők, szinte egy emberként ugrottunk egy fél métert hátrafele, ki egy sikítással, ki pedig egy ’húbazzeg’ felkiáltással cifrázva a mutatványt. (Na, vajon ki volt ez utóbbi? :))
Sajnos Borist a felelőtlen korábbi gazdája miatt már nem lehet visszaengedni a szabadba, ő már erről a helyről fog majd egyszer eltávozni az örök vadászmezőkre.
Daintree másik különlegessége a számos mangrove erdő, amelyek úgy néznek ki, mintha az új Alien film díszletei lennének: vizes, szutykos fekete talaj, abból kibújó kis léggyökerek, buja növényzet, amin alig tud a napfény keresztüláramlani. Abszolút nem evilági környezet.
Az egész erdő egyszerűen mesés, pár kilométerenként változik a táj és látsz valami különlegeset, megunhatatlanul sok élmény vár az oda látogatóra. Az egyedüli dolog, amit sajnáltunk, hogy végül kazuárt nem sikerült látnunk, pedig nagyon nyitva volt a kazuár-jelző belső érzékelőnk. Úgyhogy nincs, mese ide is vissza kell még majd jönnünk valamikor egy kis kazuár spottingra.
Ezek voltak a 14. hetünk kiemelkedő eseményei és már csak két bejegyzés van hátra az utunkból. A következő beszámolónk nagyon izgalmas lesz: bemutatjuk a Nagy-korallzátonyt alulról és felülről is, valamint egy nem várt esemény következtében Pufi elvontatásra kerül egy kisváros szervízébe, húúúúúú...
Szeretettel,
Andi és Zoli