Itt a vége. A Nagy Ausztrál Körtúránk utolsó másfél hetének beszámolója következik. Elképesztő, hogy amire annyit vártunk, amiről hónapokat álmodoztunk, amibe annyi energiát tettünk bele, az elérkezett a végéhez. És hát micsoda utolsó hét, teli újabb élményekkel, meglepetésekkel. Ahogy a keleti parton haladtunk délnek Sydney felé, útközben beugrottunk Ausztrália legismertebb rum gyárába, eltöltöttünk három mesés napot a világ legnagyobb homokszigetén, Fraser Islanden. Ezután elvarázsoltan utaztunk tovább és pár nap alatt végigzúztunk a keleti parton a gazdagok nyaralóhelyétől, Noosa Head-től kezdve, Brisbane-en és Gold Coaston keresztül, Byron Bay-en át egészen az örök kedvenc strandunkig, Mungo Brush-ig. Végül pedig visszatértünk oda, ahonnan 115 nappal és 29000 km-rel korábban elindult életünk egyik legnagyobb kalandjára.

Bundaberg Rum gyárlátogatás

Bundaberg városa felé rengeteg cukornád ültetvény között jöttünk át. Számos közbeeső várost a cukorüzemek semmi mással össze nem keverhető édeskés szaga töltött be teljesen. Ekkor még nem sejtettük, hogy bizony ezeknek a több kilométer hosszú ültetvényeknek nagyon sok köze van Ausztrália legismertebb rumjához, a Bundaberg Rumhoz, alias Bundy, ahova be is ugrottunk egy gyárlátogatásra a 2 éve 8 millió dollárból felújított látogatói központjába.

A bundabergi rumgyár ötlete az 1800-as évek végig vezethető vissza, amikor is a helyi nagymenő cukornádültetvényesek azon morfondíroztak, hogy mi a túrót kezdjenek a cukorfeldolgozáskor megmaradó töménytelen mennyiségű melasszal. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, összeültek egy kis közös itókázásra 1885-ben egy pubban, és hogy-hogy nem, azt találták ki, hogy létrehoznak egy desztilláló üzemet, ahol a melaszból alkoholos nedűt tudnak készíteni. Egészen pontosan rumot.

A siker útja nem volt éppen egyenletes, kétszer is több évre le kellett állnia az üzemnek az elmúlt 100 évben 2 nagyon súlyos tűzesetnek köszönhetően. A fáma arról is szól, hogy a második tűznél a rum nagy része a gyár melletti folyóba landolt, aminek következtében a falu apraja-nagy csapolta a folyót üres üvegekbe, hátha sikerül egy kis rumot is szerezni. Ellenben a két tűzeset után az üzem egyre nagyobb sikereket ért el, szépen nőtt együtt a kisvárossal. Hosszú évtizedek alatt sikerült akkorává válniuk, hogy 2000-ben már a globális Diageo is felfigyelt rájuk, és fel is vásárolta őket. Volt is nagy riadalom a környéken, hogy egy csúnya gonosz multi átveszi az irányítást igazi queensland-i sikersztori felett.

A gyár mellett egy vadonatúj, 8 millió dollárba kerülő látogatói központ nyújt lehetőséget arra, hogy jobban megismerjük a rumok varázslatos világát és a gyártását. Már ez is elég érdekesen hangzott, ám amikor megláttuk, hogy a belépő két különleges rum megkóstolását is tartalmazza, egyértelmű volt, hogy ez egy kihagyhatatlan program.

Sajnos fényképezni a túra során nem lehetett, mindenféle elektronikai eszközt le kellett a bejáratnál adni, hiszen a gyár több százezer liter alkohollal dolgozik a területen, ami bármilyen kis apró szikrának köszönhetően képes berobbanni. Az pedig nem hiányzik senkinek sem.

Mindkét vezetőnk nagyon jól irányította a csapatunkat meg a figyelmünket, rengeteg poént csempésztek a mondandójukba, a történelmi tényekbe, az egyik legélvezetesebb vezetett túra, ahol életünkben eddig voltunk. Bár látszott, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiknek ezeket a poénokat elsüti, mégsem volt erőltetett az előadás, lelkesen, vidáman játszották el számunkra is a valószínűleg már ezerszer előadott show-t.

Egy fél óra múlva pedig visszatértünk együtt a gyár bárjába, ahol ketten Andival négy különböző, limitált értékesítésű Bundaberg rumot kérhettünk ki a belépőjegyünkhöz. Nem volt könnyű eldönteni, mivel is kezdjünk.

Összességében rendkívül jól szórakoztunk, és mivel még az eső is esett, egyáltalán nem bántuk, hogy valami kirándulás helyett inkább fedett helyen lehettünk.

Fraser Island – a világ legnagyobb homokszigete

Ismét egy legnagyobb a világon típusú hely. És nem is akármilyen. Rengeteg fantasztikus dolgot olvastunk már erről a szigetről, ami Brisbane-től 250 km-re északra található, és ebből kifolyólag a brisbane-iek egyik kedvenc nyaralócélpontja. Mivel mi július közepén, azaz télen érkeztünk meg a szigetre, szerencsére nem kellett attól tartanunk, hogy teltház lesz. Ellenben karácsony és egyéb ünnepek tájékán simán megtelhet a sziget, ami igencsak élvezhetetlenné teszi az egész élményt, hiszen ide leginkább azért jön az ember, hogy kicsit kint legyen a természetben, minél kevesebb emberrel.

A sziget maga olyan 120 km hosszú és 20-30 km széles, a közepén meg aztán minden van: eukaliptusz erdők, esőerdők, mangrove mocsarak, homokdűnék, vulkanikus kövek. Ilyen különleges flórával egészen biztosan egy homoksziget sem büszkélkedhet. Itt is leginkább annak köszönheti Fraser ezt a fantasztikus növényvilágot, hogy a homokban megtalálható egy mycorrhizal nevű gombafaj, ami olyan tápanyagot bocsájt ki magából, amit a növények aztán fel tudnak használni és meg tudnak telepedni még az egyébként tápanyagban gyér homokon is.

Szóval már nagyon vártuk, hogy megnézzük személyesen is ezt a szigetet. Az egyetlen félelmünk a szigettel kapcsolatban az volt, hogy mivel tényleg az egész sziget homok, ezért kizárólag 4x4-es terepjárókkal lehet rajta közlekedni. Pufi azért elég jól bebizonyította a körutunk során, hogy rendelkezik néminemű terepjárási képességekkel, de tartottunk tőle, hogy azért a Fraser Island-be beletörhet a bicskája, azaz a futóműve, esetleg a terepváltója, vagy akár a kipufogója. Viszont ezt csak úgy tudtuk kideríteni, hogy belevágtunk ebbe a kalandba is.

A szigetre való átjutás is kifejezetten izgalmas, ugyanis már a komphoz is csak úgy lehet bejutni a homokos strandon, hogy le kell ereszteni a kereket. A komp konkrétan már elindult a sziget fele, mikor meglátott minket csapatni a homokban felé, és nagyon jó fej módon gyorsan visszatolatott értünk. Mi meg azzal a lendülettel ugrattunk fel a platón, nagyon lendületes belépőnk volt a többi giga fullos, mindennel felszerelt Pajero-k, Hilux-ok közé, konkrétan minden szem ránk szegeződött egy pár másodpercre.

Innen kezdett melegpite lenni a helyzet, mert amint megérkeztünk a szigetre és lenyitották a platót, az összes terepjáró maxigázzal indult neki a több, mint 100 km hosszú homokos partszakasznak. Mintha az életükért küzdöttek volna. Aztán amint ránk került a sor, megértettük a nagy sietség okát: a homok elképesztően tapadt, és amint felengedtem a gázról a lábam, azonnal elkezdett Pufi besüllyedni a homokba. Úgyhogy nem volt mese, vissza kettő, padlógáz, és igyekeztünk lépést tartani a profikkal.

Nagyon kettős érzés volt az egész homokban csapatás, hiszen rendkívül nagy figyelmet és koncentrálást igényelt, másrészt viszont elmondhatatlanul óriási élmény volt a homokon autózni úgy, hogy közben a tenger nyaldosta a partot közvetlenül mellettünk. Ennek viszont az volt a következménye, hogy a homokos strand csak apálykor volt járható, így nem lehetett csak úgy hebrencs módjára nekiiramodni, és felfedezni a látványosságokat, hanem az apálynak és a dagálynak megfelelően kellett megtervezni az útitervet. Aki pedig fütyült a tervezésre, nos, az bizony előfordult, hogy nagyon rosszul járt, akár a kocsijának is búcsút mondhatott. Volt is egy szégyenfal az egyik kocsma falán, ahol mindenki meggyőződhetett, hogy „azért a víz az úr”…

A szigeten számos kempingezőhely található, amiket már előre le kell foglalni on-line, mielőtt az ember behajtana a szigeten, hiszen ott nagyon kevés helyen van minimális térerő. Nekünk ugye fogalmunk sem volt, hogy hol lenne a legideálisabb kempingezni, úgyhogy hasraütésszerűen kiválasztottunk egyet a sziget közepén, közvetlenül a parton. Szerencsére jó volt a választásunk, olyan szakaszon sikerült helyen foglalnunk, ahol közvetlenül a székünkből tudtuk vizsgálni, ahogy a bálnák úsznak el előttünk a tengerben. Nem gyenge…

A kempinghelyünk elfoglalása után már nyilvánvalóvá vált, hogy a szigetre szánt 2 nap bizony csak kevés helyszín meglátogatására lesz elegendő. Mivel mi alapjában véve inkább az erdőket preferáljuk, mindkét napra olyan autós túrákat terveztünk be, ahol a sziget belsejében megtalálható dzsungeleket és tavakat tudjuk meglátogatni. Rögtön az első utunkon szembesültünk az újabb problémával, ugyanis a sziget belseje felé haladó, viccesen „útnak” nevezett egysávos, homokos, buckákban igen gazdag ösvényféleség még keményebben feladta a leckét Pufinak és nekem, voltak szakaszok, ahol csuriban volt minden ujjunk, hogy a néha levegőbe emelkedő kerekek épségben érkezzenek vissza a földre, még mielőtt a göröngyöknek köszönhetően leérne az alváza/kipufugója a kocsinak. Terepjárás volt a javából, úgyhogy az átlagsebességünk nagyjából 20 km/óra körül mozgott.

Cserébe meseszép erdőkön „száguldozhattunk” keresztül, egészen addig, amíg a néha szembejövő autósok miatt visszatolatásra nem került a sor. Hiszen az alapszabály az, hogy mindig az emelkedőnek haladó autónak kell tolatnia az első adandó félreállóig. Úgyhogy egy idő után rutinná vált folyamatosan figyelni, hogy éppen mikor melyik oldalon haladunk el olyan hely mellett, ahova adott esetben vissza tudunk menni a félreálláshoz. Remek kis program volt, szó se róla.

Első megállónk a zöldes-barna színű lake Wabby-nál volt. A sötét szín mellett az is különlegessé tette a tavat, hogy egy óriási homokdűne partján helyezkedett el, ami a szélnek köszönhetően folyamatosan vándorol, és minden évben továbbnyomja a tavat az erdők felé.

Ezután folytatódott az autós zúzda az „úton”, egészen a sziget egyik kiemelt látványosságáig, a Lake McKenzie-ig. Na, ott aztán leesett az állunk. Mivel az egész tó kizárólag esővízzel táplált, szinte nulla a tápanyatartalma és ennek megfelelően olyan krisztálytiszta, hogy benne állva nem is lehet látni, hogy meddig is lepi el az ember lábát.

Sajnos már csak naplemente körül értünk oda a tóhoz, ami ugyan abból a szempontból jó volt, hogy a nagyobb turistabuszok már éppen leléptek a tótól, viszont a nap hiányában azért a tó álomszép kék színe is halványabb volt, mint amiket a képeken láttunk. Plusz azt is sejtettük már, hogy bármennyire is próbáltuk elkerülni a sötétben autózást, borítékolható volt, hogy nem érünk vissza a táborhelyünkre világosban. Így is lett. Nemhogy világosban nem értünk vissza, de az út felét komorsötétben tettük meg, nem kevésszer izgulva, hogy az előttünk levő gödör ne legyen túl mély Pufinak. Aznap este egészen biztosan mi voltunk a legboldogabb emberek, amikor megláttuk a kempinghelyünkön hagyott székeket és kempingasztalt.

Másnap vegyítettük a homokban csapatást az erdei autózással a déli erdei körúton. Ekkor már jobban fel voltunk készülve a kihívásokra, és szerencsére az „út” sem volt annyira durva, mint az előző napi. Viszonylag könnyedén eljutottunk a sziget legnagyobb tavához, a Lake Birrabeen-hez, ami az előző nap látott Lake McKenzie-vel simán felvette a verseny. És mivel valami miatt kevésbé látogatott, mint a McKenzie, ezért sokkal nyugisabb, békésebb volt a partján pihennünk, vizitollasoznunk.

Majdnem az egész napot a tó partján töltöttük, de még pont időben indultunk vissza a kempinghelyünkre, úgyhogy aznap sikerült megúsznunk a sötétben anyázásos autózást. Azért elindulás előtt még ért egy „kis” meglepetés minket. Épp a wc-re igyekeztünk, ami egy fa állványzaton levő pottyantós faház, Andi már a lépcső felénél tartott, amikor is én észrevettem egy érdekes mintát a falépcsőfokok között. Te is látod, amit én láttam?

Igen, az ott egy kígyó. Egészen pontosan egy szőnyegmintás piton. Úgy 2-3 méter hosszú. Első reakcióm: totál lefagyás, elfehéredés, halk hümmögés. Andi ezt elég hamar észlelte, és kérdően nézett rám, hogy mi a francért nem megyek én is fel a lépcsőn. Amint kaptam levegőt, dadogva közöltem, hogy bizony van itt egy kígyó a lépcső alatt. Először azt hitte Andi, hogy viccelek, aztán látva a lefagyásom konstans voltát rájött, hogy ez most nem vicc. Kígyókkal egyébként sem szoktam viccelni, az számomra az egyik legkomolyabb dolog a világon. Úgyhogy megkerülte a lépcsőt, és beállt mellém fehéredve lefagyni. Onnantól fogva két hófehér emberke nézte végig, ahogy a kígyó lassan, komótosan bemászik a wc-k alá, és elindul felfele. Mondanom sem kell, hogy hirtelen minden pisilési ingerünk elmúlt…

Miután újra erőt éreztünk magunkba a továbbhaladáshoz, nekiiramodtunk Pufival. Aztán a nagy kezdeti lendület után százméterenként megálltunk, hogy megcsodáljuk a nemritkán 50-70 méter magas faóriásokat. Igen, ezek is mind a homokon nőttek ilyen nagyra.

Szinte tökéletes napnak tűnt, egészen a kempinghelyünkig való megérkezésünkig. Ott ugyanis elég gyorsan észleltük, hogy a reggel otthagyott két kempingszék, egy kempingasztal, meg a „légfotelünk” bizony szőrén szálán eltűnt. Kellett egy kis idő, mire felfogtuk, hogy habár az elmúlt 4 hónap alatt semminknek sem kelt lába, ezeket a szinte értéktelen, agyonhasznált dolgokat bizony ellopták, amíg mi autóztunk a szigeten. Nagyon fájó volt ez a veszteség, hiszen bár szinte alig értek pár dollárt ezek a dolgok, nekünk viszont erősen hiányoztak, hiszen minden pihenőhelyünkön szinte csak ezeket használtuk. És így az utunk végén már elég felesleges lett volna pár száz dollárért újat vennünk belőlük, úgyhogy ezek nélkül kellett befejeznünk a körutazásunkat.

Másnap kora reggel ismét fantasztikus napfelkeltében volt részünk, minden egyes ilyen alkalommal, amikor rávettük magunkat a nappal együtt való kelésre, szívből örültünk a döntésünknek.

Miután kigyönyörködtük magunkat, el is indultunk vissza a komphoz, de azért még útközben beugrottunk a helyi rendőrőrsre, hogy tájékoztassuk a szerveket a lopás tényéről. Mikor elmeséltük a sztorinkat, a rendőr azonnal kapcsolt, hogy pont egy olyan ürge mellett kempingeztünk, akit éppen napközben tiltottak ki a szigetről, mivel nem vette meg a szükséges belépőket. Szinte egészen biztos, hogy ő vitte el a cuccainkat bosszúból. Hát, így jártuk, azért 4 hónap utazás alatt nem is olyan rossz arány ez az egy lopás.

Kisség szomorkásan csapattunk fel a visszafele tartó kompra, és nem csak a lopás miatt, hanem azért is, mert még nagyon szívesen maradtunk volna akár egy hetet is a szigeten. Az északi részre egyáltalán nem maradt időnk, rengeteg felfedeznivaló élmény maradt még hátra. Nincs mese, ide is vissza kell majd térnünk hamarosan…

Az utolsó etap – Noosa Head-től Sydney-ig.

Fraser után összesen 1 hetünk maradt, hogy megtegyük az 1300 km hosszú utat Sydney-ig. Ez elsőre nagyon lazának tűnik, hiszen korábban Európában simán megtettünk már ekkora távot akár egy nap alatt is. No igen, itt viszont Sydney-ig olyan helyeken kellett áthaladnunk, mint Noosa Heads, Sunshine Coast, Brisbane, Gold Coast, Byron Bay, Coffs Harbour, Mungo Brush, ésatöbbi, ésatöbbi. Gyakorlatilag az itt felsorolt helyeken külön-külön is simán el lehetett volna tölteni 1-1 hetet, nekünk meg az egészre volt ennyi. Nagy kihívás volt, nem is sikerült mindent megnéznünk, amit szerettünk volna, de azért panaszra semmi okunk, utazásunk utolsó hete valóban élménydúsra sikerült. Lássunk pár részletet belőle…

Sunshine Coast és Noosa Heads

Noosa Heads, a Sunshine Coast legészakibb strandja a gazdagok lakó- és nyaralóhelye. Márpedig akit itt Ausztráliában gazdagnak lehet nevezni, az azért már világszinten is elég komoly pozíció. Egyébként maga Noosa Heads remek környék, csodálatos tengerparttal, nagyon menő éttermekkel, folyó menti házakkal közvetlen csónakkikötési lehetőséggel, kiváló közbiztonsággal. És pl. olyan ingatlanokkal, amiket maguk az ingatlanosok sem tudnak felmérni:

https://www.noosanews.com.au/news/coast-house-so-unique-its-impossible-value/3208350/

Nekünk kissé már túlságosan is menő volt a környék, pláne közvetlenül Fraser Island után, de azért szívesen maradtunk volna pár napot belekóstolni milyen is egy ilyen high life helyen élni.

És ez még csak a kezdete a Sunshine Coast-nak, Noosa-tól délre haladva gyakorlatilag egymást érik a szebbnél szebb strandok, Coolum, Maroochydore, Mooloolaba és még néhány kiejthetetlen nevű:

Sunshine Coast után megérkeztünk Queensland fővárosába, Brisbane-be, ahol már többször is voltunk korábban, így azon kívül, hogy meglátogattuk néhány ottani magyar barátunkat, még a városba se mentünk be. Városokból már láttunk eleget, elégszer… :)

Következő megállási pontunk Gold Coast volt, ahol szintén csak egy éjszakát töltöttünk kedves barátunknál, Csabinál. Bár Gold Coast az egyik kedvenc nyaralóhelye az ausztráloknak, mi nem repesünk érte igazán, mert egyrészt nem vagyunk túlságosan oda a felhőkarcolókért, másrészt strandokat sokkal szebbeket láttunk az utunk során. Azt viszont el kell ismerni, hogy aki szereti a nyüzsgést, a jó időt, a floridai feelinget, annak Gold Coast fantasztikus hely.

Mi inkább a következő úticélunk mellett tesszük le a voksunkat, a kicsit hippi, de nagyon szerethető Byron Bay-nél. Nem mellesleg itt újra kipipálhattuk Ausztrália legkeletibb pontját az egyébként is csodálatos kilátást nyújtó világítótoronynál. Byron-ba szó nélkül bármikor odaköltöznénk!

Az utunk utolsó megállóhelyének pedig stílusosan azt a helyet választottuk, ahol szinte napra pontosan 4 éve álltunk a napfelkeltében, és néztük a hiperszuper terepjárókat, amint szelik a homokos strandon a kilométereket. Ott, akkor határoztuk el, hogy egyszer nekünk is lesz terepjárónk, és azzal visszajövünk az azóta is kedvenc strandunkhoz: Mungo Brush-hoz. Nos, ezt az elhatározásunkat ezennel teljesítettük, ráadásul egy 4 hónapos ausztrál körúttal a hátunk mögött. Minden elhatározásunk így sikerüljön! Tökéletes zárszóként pedig még néhány helyi dingó is tiszteletét tette a strandon!!

Végül 29.000 km és 115 nap után visszaérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, Sydney-be, a Harbour bridge alá.

Így történt a Nagy Ausztrál Körutunk, egy életre szóló élmény volt.

Nagyon köszönjük, hogy velünk voltál, hogy követted kalandjainkat. Reméljük Te is kedvet kaptál az utazáshoz, kívánjuk, hogy Te is teljesíteni tudjad elhatározásaidat! Ahogyan Ellen Johnson Sirleaf is találóan megfogalmazta:

“The size of your dreams must always exceed your current capacity to achieve them. If your dreams do not scare you, they are not big enough.” Azaz ha az álmaid nem ijesztenek meg, nem álmodtál elég nagyot. Ennél jobban mi sem tudtuk volna ezt megfogalmazni... :)

Kalandos és biztonságos utazást!

Szeretettel,

Andi és Zoli