Utolsó bejelentkezésünk óta sok idő telt el, és nem unatkoztunk egy percet sem (mondjuk unatkozni egyébként sem volt sose szokásunk). Ami most itt velünk történik az bizony életmódváltás a köbön, vagy akár a tizediken. A célunk ezzel a bejegyzéssel az, hogy elmeséljük mi változott az eddigi életünkhöz képest – lényegében minden – és mit is csinálunk itt, immár nem turistaként...

Szóval lehet, hogy a Facebookos képekből, izgalmas blogbejegyzésekből úgy tűnhet, hogy minden csupa szép és jó, és igazából mindenféle megerőltetés nélkül megy itt minden, de talán nem árulunk el nagy titkot, hogy azért ez közel sem így van. Egy új országba költözni, nulláról indulni finoman szólva is kihívásokkal teli. Egy ilyen döntés bizony nagyon sok türelmet, rugalmasságot, figyelmet és legfőképpen alázatot igényel. Legyen otthonról szinte akármennyi tapasztalatod, gyakorlatod valamilyen területen, egy új országban így is úgy is a legkisebb láncszem vagy a gépezetben. Helyi tapasztalat nélkül csak a gyufahordó egy új szakmában, új országban. Végzettségünk alapján mindketten közgazdászok vagyunk, viszont mindkettőnk önéletrajza igen színes, mert sok olyan dolgot csináltunk már eddig is, amiknek első blikkre – meg másodikra sem sok közük van egymáshoz, de ez egy másik sztori. Ráadásul a közgazdász tipikusan egy olyan végzettség, amire sokan kapásból azt mondják, hogy „aha, tehát akkor semmihez sem értesz…”. Ami otthon egykor egy nívós végzettség volt, mára inkább egy kissé lesajnáló mosolyt csal az emberek arcára, különösen itt kint Ausztráliában. Úgyhogy ha már így hozta a sors, akkor úgy döntöttünk (egészen pontosan más lehetőségünk egyelőre nem lévén :)), hogy első körben azzal fogunk pénzt keresni, amivel csak tudunk. Komoly elhatározás, ugye? ;) Úgyhogy akkor következzen egy kis bemutatása a hétköznapjaink dolgos oldalának, először Andi, majd utána Zoli „billentyűzetéből”.

Andi, avagy „Egy csirkés snicccel rendel!”

Az egész nagyon viccesen indult. Kezdjük az ősrobbanástól, milyenek a véletlenek. Elmenetem egy konditerembe a közelünkben. Ott beszélgettem az egyik recepcióssal, egyébként angol lánnyal, kérdezte mikor jöttem, milyen munkát szeretnék. Miután egy ideje azt találtam ki, hogy szeretnék bariszta (kávépincér?) lenni, mondtam, hogy vendéglátásban, elsősorban kávézóban dolgoznék. Erre rögtön megadta egy vendégük számát, aki olasz és egy helyes kis kávézója van a sarkon. Pierot-t meg is kerestem másnap, hát neki épp nem volt szüksége emberre, de gyorsan felhívta egy barátját, aki egy olasz étterembe keresett felszolgálót. Másnap már ott is voltam egy próbanapon. Az ajtóból már hangosan úgy fogadtak, hogy “ja hát te vagy Pierot barátja, gyere, milyen kávét kérsz”. Két perc múlva teraszon csevegve a főnökkel azon kaptam magam, hogy van munkám. Már a menedzserrel azt beszélték a fejem felett, mikor jöjjek, olyan kérdés nem volt, hogy akarok-e. Jövök és kész. A hely 50 éve üzemel, ikonikus eleme a városnak, bármelyik tősgyökeres itteni barátunknak említettük a hely nevét, egyből vágták melyik is az.  Az alsó szint a kávézó rész, sütikkel, szendvicsekkel, kávékkal, két ősrégi flippergéppel, a felső szint pedig az étterem rész, ebéd és vacsora felszolgálással.

Azóta részmunkaidőben ugyan, de van munkám és szépen tanulom, mit hogyan csinálnak. Egyik nap a kávézóban dolgoztam reggel fél 7-től. Hajtás volt reggeltől, majd beindult az üzlet az étteremben is, így jolly jokerként oda is felküldtek pörögni kicsit. Jobban beleláthattam milyen összetett a meló egy ilyen helyen. A vendégek hiper kedvesek, sokan közülük törzsvendégek. Van, aki 33 éve rendszeresen ide jár, és mindig ugyanazt eszi. A hely specialitása a „Cheese schnitzel”, valamikor az utcán a sarokig állt a sor érte. Egy nagy tányérnyi méretű hús, rajta bolognai szósz, plusz egy kis ráolvasztott sajttal. Egyszer kipróbáltam, aznap kétszer is ettem belőle, és még Zolinak is maradt. Durva cucc.

Egyik reggel korán mentem be, hogy a reggeli nyitásnál már ott lehessek, és mivel aznap Zoli is dolgozott, így újabb első élményként reggel 5.30-kor együtt sétáltunk a másfél kilométerre lévő buszmegállóhoz, mert ilyen korán nálunk még nem jár semmi. A szokatlan élmények közé tartozik még, hogy bújjuk a menetrendeket és kalkulálunk, buszozunk, vonatozunk, hajózunk. Nekünk ez új, ahogy írtuk korábban, otthon sok éve már a „seggünkhöz nőtt az autó” mindkettőnknek, egy ennél jóval kisebb városban is.

Mostanra beállt melyik napokon dolgozom, ha persze kell, beugrom mások helyett is. Nagyon szeretem, a kis koszos olaszos, űber rendetlen, kézzel lábbal olaszul csevegő kollegák és a végtelen olasz zenéknek köszönhető egyedi hangulatot. Édes őskáosz az étterem charm-ja, de ez a hely így szerethető. A higiénia szó értelmezése is egyedi, de erről nem nyitnék külön bekezdést sem, hisz aki dolgozott már vendéglátásban bárhol is, biztos látott már ennél különbet is.

Zoli, avagy „hadd visítson az a csiszológép, száguldjon a targonca!”

Hogy azonnal a lényegre térjek: gyakorlatilag az elmúlt kb. 14 évnyi munkavállalásaim során 80%-ban számítógépen végzetem a feladataimat – legyen az értékesítés, marketing és projectmenedzselés, operációvezetés vagy akár üzletfejlesztés. Azonban már egy jó ideje felmerült bennem, hogy hiányzik a munkáimban az, hogy valami kézzelfoghatót csináljak, ne csak egy számítógép előtt ülve varázsoljak a számokkal, szavakkal, diagramokkal. Na, hát nesze nekem, ezt most nagyon megkaptam idekint. (erre szokták talán azt mondani, hogy "vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még teljesül...") :)

Úgy kezdődött az egész, hogy egy itteni magyar barátunk segítségével, szinte rögtön a munkavállalási vízumom megkapása után el tudtam kezdeni dolgozni Sydney egyik legismertebb hétvégi kézműves piacán (The Rocks Market), mint piacépítő és bontó. Ez a gyakorlatban a következőt jelenti: szombaton hajnal 3-kor kelés, még csipás szemekkel bringárapattanás (olyan korán még nem igazán járnak buszok), és 4-re már a helyszínen levés. Azt azért még tegyük hozzá, hogy mióta megvettük a bringáinkat kiderült, hogy Syndey egy frankó hullámvasút, azaz 20 méternél hosszabb  sík felület nincs sehol, vagy lejt az út, vagy emelkedik. Nem kicsit. Úgyhogy legyen bár akármilyen korán, eszembe sem jut meginni a munka előtt egy kávét, hiszen az első 200 méteres emelkedő után a pulzusom már a Guiness rekordok könyvében. Koffein, ugyanmár… De térjünk csak vissza a munkához. Szóval a piac előtti területen reggel 4-kor apró csíkos szemekkel ott sorakozunk 8-an, 10-en, 12-en, hogy elkezdhessük felépíteni a piacot. A csapat nagyon vegyes, kiskanálnyi magyar, egy csipetnyi indonéz, néhány gerezd ausztrál, igazi multikulti vegyessaláta. Az indonézeket már egyre jobban értem, az ausztrálokat még mindig nem, habár ugye elvileg nekik az anyanyelvük az angol... Azért szar lehet nekik, hogy a saját országukban alig értik őket az itt dolgozók...

Hogy miből is áll egy ilyen piac felépítése? Nos, úgy kezdődik az egész, hogy lezárjuk az egyik legismertebb sydney-i utca egy részét (George street). Így néz ki az utca a kezdet kezdetén:

Aztán egyszer csak mindenki nekiindul, és szorgalmas kis hangya módjára elkezdünk kipakolni a raktárból: rácsok, oszlopok, sátorponyvák, napernyők, asztalok, állványok, miközben szépen elkezd feljönni a nap.

Aztán úgy 5 óra komoly csapatmunka és meg nem állás után, táráááá, már kész is a piac:

Legelőször, amikor ezen a piacon voltam még nyáron, nem hittem el, hogy ezt a kb. 400 méter hosszú óriási sátrat minden hétvégén fel kell építeni majd lebontani. Az első építésemnél és bontásomnál persze bolyongtam a mint gólyafos a levegőben, ráadásul szinte minden nálam tapasztaltabb munkatársam nekem osztotta az észt, hogy ezt így fogd meg, azt úgy szoktuk csinálni, és persze ezek az utasítások sokszor egymásnak ellent mondtak. Sebaj, azért 2-3 alkalom után már ráéreztem, hogy mik a feladatok, melyik részfeladat mi után jön. Egyébként nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire fontos egy ilyen munkánál a csapatmunka, ráadásul egyik-másik részfeladat veszélyes is tud lenni, így nagyon oda kell figyelni egymásra, nehogy valami sebesülés történjen, például amikor a nagy sátorponyvákat vesszük le a helyükről.

A piac felépítésével reggel 9 körül szoktunk végezni, mivel 10-kor már özönlenek a turisták a környékről. Egyébként az, hogy ilyen korán végzünk, még kifejezetten tetszik is, habár ha van valami, amit utálok, akkor az a koránkelés, a hajnal 3 óra pedig azt gondolom, hogy a szótárakban leginkább a „pék” kifejezés mellett szerepel, de semmiképpen sem a „normális ébredési időpontnál”. Viszont így reggel 10-re már otthon is vagyok (egy újabb „laza”, vagy inkább tüdőkiköpős 30 perces bringázás után), jöhet a reggeli, egy kis fél órás pihi, és folytatódhat a szombat immár teljes szépségében.

A bringaút hazafelé, csak hogy azért ne sajnáljatok már annyira, hogy jaaaj, szegéééény Zoli, mennyire nehéz lehet neki hazatekerni (öööö, vagy senki sem sajnált egyébként se? na mindegy...:) :

A piac lebontásának vasárnap délután 6-kor állunk neki, és az egy fokkal gyorsabban megy, általában már este 9, fél 10-re végzünk is. A nagy sátorponyvák leszedése azért elég komoly csapatmunkát igényel, de nagyon jó nézni és tapasztalni, ahogy a 4-5 fős csapatok működnek együtt, ahogy mindenki tudja a dolgát, a helyét. Látszik, hogy nem tegnap kezdték el ezt az egész piacépítősdit (tizeniksz éve nyomják már az ipart egyesek).

Szóval izgalmas és érdekes munka, ráadásul 20 dolláros órabért fizetnek, ami itt nem számít rossznak egy képzettséget nem igénylő munka esetében.

Mivel ez a piacos munka csak a hétvégémből foglal el egy kis időt, az MBA képzésem meg hétfőn és kedden van, ezért szerdától péntekig még szerencsére tudok vállalni munkákat, amivel kitölthetem a heti 20 órás munkavállalási engedélyemet (mivel az én nevemre szól a tanulóvízum, ezért én csak ennyit vállalhatok, Andi viszont „társvízumosként” 40 órát is…).  

És akkor jöjjön talán még a piacépítésnél is nagyobb meglepetés: szóval a maradék időben konkrétam padlót burkolok, csiszolok, parkettát fektetek itteni magyar származású padlóburkolókkal. Na, ezt azért bárki mondta volna nekem mondjuk egy évvel ezelőtt, minimum kiröhögöm, vagy szó nélkül faképnél hagyom. És tudjátok mit? Élvezem! :) Mondjuk eleinte elég kétbalkezes voltam minden szerszámmal, de azért mostanra kezdek egyre jobban belejönni, már több fajta gépet kezelek, amiknek még szinte a nevüket sem tudom, csak a „gúnynevüket”: nagygép, kisgép, poli, szender, multi, orbit, ésatöbbi, ésatöbbi.

A másik dolog, ami nagyon izgalmas ebben a munkában, hogy olyan helyekre kapok bebocsátást, ahova valószínűleg egy jó ideig még nem tudnék magamtól eljutni. Konkrétan több millió dolláros lakásokba, házakba, olyan kilátásokkal, amiket eddig csak filmekben láthattam. Néhány szerényebb példát mutatnék is:

Azért brutál fárasztó munka tud lenni, különösen egy lerobbant állapotban levő padlózatnál, viszont amikor kész van, zseniális érzés végignézni a tükörfényes padlón, úgy, hogy tudod, megdolgoztál érte. Konkrétan ez az az érzés, ami a laptopnyűvő munkáknál mindig is hiányzott: a konkrét, kézzelfogható eredmény. Na, hát ez itt megvan a javából. A másik érdekes dolog, hogy mivel több része ennek a munkának igazából automatikus, és nem igényel a munkavégzés közben gondolkozást, így ezt az időt az agyam arra fordíthatja, amire csak akarom, azaz el tudok elmélkedni a céljaimon, a terveimen. Így bár a nap végére szinte mindenem fáj, de mégis elégedett érzéssel megyek haza, érezve és látva, hogy volt eredménye a napomnak. Azon gondolkoztam, hogy minden agyalós, számítógépes munkát végző menedzsernek heti minimum fél-1 napot ilyen jellegű munkával kéne töltenie, egészen biztos, hogy sokkal kevesebb burnout szindrómában (kiégésben) szenvedő ember járna pszichológushoz.

És akkor hadd büszkélkedjek el néhány munkámmal. Komolyan, öröm rájuk nézni... :)

Előtte:

... és utána:

Egy másik lakás, meló közben és utána:

Hát nem csodás? :) 

Szóval egyelőre ezekkel a munkákkal töltjük napjainkat, és mostmár azért eljutottunk oda, hogy kb. megkeressük a kiadásainkat. Azaz még félre nem tudunk rakni, de terveink szerint 2-3 hónapon belül már oda is eljutunk (plusz még ugye Zoli sulijának a következő trimeszterének a költségét is ki kell termelnünk hamarosan).

Ebből talán látható, hogy ha valaki tényleg akar idekint dolgozni, és nem esik le a fejéről a korona, akkor az bizony fog tudni. Viszont az is tény, hogy pl. egyedül azért nagyon nem lenne könnyű kitermelni az itteni költségeket, párban viszont közel sem lehetetlen, természetesen még gyerek nélkül. Sok itteni magyar ismerőseink már kisgyerekkel jöttek ide, és úgy dolgoznak azon, hogy kitermeljék a megélhetésüket, nekik azért jóval nehezebb dolguk van, és minden tiszteletünk az övék, mi azt valószínűleg már nem vállalnánk…

A következő bejegyzésünkben immár vissza fogunk térni az itt töltött napjaink könnyedebb oldalára, hiszen továbbra is fantasztikus helyekre tudunk eljutni, és egyre több kedves, barátságos és elképesztően segítőkész barátra teszünk szert, akik legalább egy icipicit könnyebbé teszik az otthoni barátaink hiányát. Folytköv hamarosan!