Imádunk utazni. Pont. Ez a bejegyzésünk pedig eme kedves időtöltésünknek állít remek emléket. Egészpontosan egy egyhetes, Sydney / Melbourne / Rainbow Serpent fesztivál / 12 Apostol / Sydney road tripnek, röpke ~3.000 km-en keresztül. A szokásos tetősátras, bazinagy, bérelt Ford kombiban a Walkabout Wagontól (akiktől soha többet nem fogunk bérelni, köszönhetően annak, hogy nem voltak hajlandóak visszaadni 2 napi bérleti díjat, annak ellenére, hogy 2-vel többet számoltak fel - mindenki messze kerülje őket!). Lássuk, hogy is volt ez…
Úgy indult az egész, hogy Zoli Facebook profilján megjelent, hogy kedvenc DJ-nk, Tristan valami Rainbow Serpent (Szivárvány Kígyó) fesztiválon fog játszani. Ausztráliában. Hoppá, hát ennek a fele sem volt tréfa, egy ilyen lehetőséget azért nem illik elszalasztani, ha már itt vagyunk. Ja, csak ez itt nem olyan, hogy „húúúdejó, ebben az országban játszik az Ikszipszilon, felpattanunk, és megnézzük!”. Ugyanis a brutál távolságok miatt nagyon nem mindegy, hogy hol is játszik az illető. A mi esetünkben a fesztivál, ahol Tristan fellépett, Melbourne-től még 150 km nyugatra. Mi meg ugye cirka 1100 km-re vagyunk Melbourntől (~900, ha a belső szárazföldi úton megy az ember, és nem a gyönyörű tengerpartin). Úgyhogy hetekig ment a belső huzavona, menjünk, ne menjünk, messze van, az a jó, de sokba kerül, basszus tényleg, de akkor is menjünk, na jó! Valahogy így.
A lényeg: nekivágtunk. De nem akárhogy. Ugyanis indulás előtt még volt egy „apróbb” feladatunk is. Átköltözni egy új lakásba. Miután a korábbi csodajó lakásunk tulajdonosa bedobta, hogy akkor márciustól bérleti díj emelés lesz, ami nekünk már túl sok lenne, inkább elkezdtünk új kecókat nézni. Ismét az imádott magyar ingatlanügynökségünk (Gregg&Kaufmann) sietett a segítségünkre, és röpke 1,5 hét alatt meg is találtuk az Új Fészkünket. Ahogy ez lenni szokott, vannak elsőre szerethető és vannak kompromisszumot igénylő elemek. Pro: hi-he-tet-len a kilátás Sydneyre a 6. emeletről, nem szőnyeges, hanem bambusz szalagparkettás, nagyon kis tüchtig kecó, North Sydney egyik legmenőbb kerületében, Mosman-ben. Kontra: közös mosógépes (azaz a kecóba nem lehet mosógép, hanem kb 10 mosó- és szárítógép van 2 közös helységben), éééééés max december 20-ig lehet bérelni, mivel – ezt figyeljétek!- a tulaj a kecóból akarja nézni az újévi tüzijátékot. Úgyhogy csak 2 hétre kéne eltűnnünk, utána vissza tudnánk költözni, ha akarnánk. Ez azért így necces, karácsonykor konkrétan lehetetlen normális árú lakhatást találni Sydney-ben, úgyhogy egyelőre 8 hónapra írtunk alá szerződést, utána majd meglátjuk mit kezdünk magunkkal. Jelenleg ott tartunk, hogy naponta többször „lefagyunk” a lakásban jövet-menet, mereven kibámulva az ablakon a kilátásra. Ilyen kilátás márpedig nincs! De van. Imádjuk. A költözés és az új lakás külön bejegyzést kap rövidesen, azért ízelítőül pár kép:
Na, de hogy ne kalandozzunk nagyon el, január 21-én kedden, miután Andi dolgozott, Zoli meg a suliban tanult, délután átköltöztünk, kicsit berendezkedtünk, elhoztuk a bérelt Ford kombit, aludtunk egy keveset, és másnap nekiindultunk az Útnak! Eredetileg a reggel 9-et tűztük ki indulásnak, délben ha jól emlékszem már majdnem sikerült is. De sebaj, igazából az itiner az volt, hogy péntek dél körül kell odaérnünk a fesztiválra, mivel az délután 4-kor kezdődött. Úgyhogy volt időnk. Legalábbis akkor még azt hittük.
Melbourne fele a tengerparti utat választottuk, ami bár hosszabb (~1.100 km), de jóval szebb, mint a szárazföld belsejében futó (~900 km). Mivel a nagybevásárlást nem tudtuk korábban megoldani, ezért hiába voltunk már vagy 4 órája úton, az Aldi/benzinkút/7-Elevenes 2 dolláros kávézásnak köszönhetően kb. 200 km-t haladtunk. Azt tudni kell még Ausztráliáról, hogy általában 100-as sebességkorlátozások vannak életben, a szó európai értelmében vett autópálya ritka, inkább 2x2 sávos autóutak a jellemzőek, amik nem ritkán mennek keresztül kis városokon, ezáltal pedig még inkább lelassítva a haladást. Gyorshajtani meg szépen el lehet felejteni, a francnak sincs kedve 500-1000 AUD-ot kifizetni egy „őrületes tempóért”, azaz mondjuk 120 km/órás sebességért. Sokáig nem igazán értettük, hogy miért nem lehet itt mondjuk minimum 130-cal menni, aztán amikor már a sokadik autót láttuk félreállva, vészvillogóval, és véres aszfaltcsíkkal magamögött, akkor realizáltuk, hogy sajnos a mindenfele kószáló kenguruknak még a 100-as tempó is igen csak sok. Úgyhogy nem száguldoztunk mi sem, inkább figyeltük az út széli susnyást, hogy mikor dobbant ki egy erszényes onnan.
Ráadásul ezek a cukorbogár jószágok kifejezetten napfelkelte és naplemente környékén a legélénkebbek, úgyhogy amint el kezdett sötétedni, inkább úgy döntöttünk, hogy megpihenünk. Nagyon kapóra jött egy útmenti pihenőhely (Bodalla), ahova befordulva egy komplett kis erdei kempingbe csöppentünk. Frankón kialakított parkolóövezetek, kis fedett asztalok padokkal, WC-vel, kültéri vízcsapokkal. Minden amatőr vadkempingező álma. Már nem voltunk egyedül a parkban, mindenfele lakóautók, az ezerévestől a legmodernebb high-class furgonig, sőt, még egy bringás kempinges (figyelem, nem kempingbringás! :)) is fellelhető volt a helyen. Neki egyébként maxirespect…
Egy zseniális alvás után reggel frissen fiatalosan továbbindultunk, azzal a felkiáltással, hogy „namostaztánmegnemállunk!”. Naja. Ahogy azt Mórickáék elképzelték. Kemény 5 km-t sikerült haladununk amikor is hirtelen ez a látvány tárult elénk Dalmeny-ben.
Szóval kézifék be, autóból ki, állunkat a fűben keresés. Ráadásul itt is volt egy kemping, ahova simán be lehetett menni tusolni, amit mi ki is használtunk. A kempingben egyébként ultrabrutál helyi arcok pihentek, 100.000 AUD plusszos campervan-ekkel, utánfutón óriásmotorcsónakokkal, akkora sátrakkal, ami nagyobb, mint a jelenlegi kecónk, fullos konyhákkal, giga barbi (barbecue) szettekkel, plusz szuper szörfökkel, kajakkal, meg mindennel ami kell. El is határoztuk, hogy ilyenek leszünk, ha nagyok leszünk! Dobtunk egy kávét, vettünk még ezt-azt a helyi bóótba’, és röpke 1,5 óra múlva már sikerült is tovább indulnunk.
Az út innentől azért kicsit nyugisabbra sikerült, ugyanis a tengerparti út nagy része is leginkább látótávolságon kívül van a tengertől, így szerencsére sikerült végre normálisan haladnunk. Egy olyan 4-500 km után álltunk meg újra egy meseszép tengerparton (Cape Conran) ahol többen búvárkodtak, snorkelezetek.
Ismét kerestük kicsit az állunkat, majd irány tovább, mert már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Melbourne-be csak olyan este 10 körül fogunk tudni megérkezni. Na, azért Kalimna-ban még egy parkban megálltunk vacsorázni az autó csomagtartójából, aztán kocsiba be, kettesbe be, padlógáz (se).
És valóban, Melbourne-be este 10-re érkeztünk, eléggé készenlevős állapotban. Leparkoltunk, lecsekkoltuk a pályaudvart és környékét, a Federation Square-t és mivel nem nyerte el igazán a tetszésünket, amit láttunk, ezért inkább újra bepattantunk az autóba.
Elhatároztuk, hogy Melbourne-nek adunk majd még esélyt később, amikor ki leszünk pihenve, nem leszünk nyűgösek, és világos lesz. A gps ajánlásával elindultunk egy „ingyenes kemping” felé, ami mint kiderült, egy benzinkúti giga kamionparkoló. Mivel már éjfél is elmúlt, és kizárt volt, hogy újra elinduljunk az ismeretlenbe, „egyéjszakárajóleszez” alapon felmásztunk a tetősátorba, és összeestünk. Van itt kontraszt, kéremszépen, előző este még a Jurassic Parkban aludtunk (copyright by TioP), másnap meg a Kamionok Földjén.
Reggel aztán kellemetlen meglepetés fogadott minket a csepergő eső személyében. Frankó, nincs is jobb, mint esőben fesztiválozni. Ja, de, mégis, van jobb… Probléma egy szál se, kicsit legörbült szájjal nekiindultunk (persze csak miután letusoltunk a benzinkúton a Meki mellett), hogy legyőzzük az utolsó 150 km-t. Szerencsére ahogy közeledtünk a fesztivál felé, egyre jobb lett az idő is, és mire megérkeztünk a Fesztivál területére, szikrázó napsütés fogadott minket. És több ezer színes, őrült ruhákba felöltözött ausztrál partiarc…
Akkor itt most snitttttt, a fesztiválnak egy külön blogbejegyzést fogunk szentelni (sorry… :)), mert megérdemli. Nagy cirkuszba csöppentünk, pedig azért otthon Ozora sem egy feketeöltönyösök összejövetele, de ezeknek itt sikerült öltözködésben minden eddig látott fesztivált felülmúlniuk… Na jó, azért ízelítőül pár kép addig is:
A fesztivál péntektől hétfőig tartott, de mi vasárnap délután úgy döntöttünk, hogy inkább újra útnak indulunk, és „leugrunk” meglátogatni az Apostolokat. Szám szerint 12-őt.
Ausztrália egyik leghíresebb látnivalója a Great Ocean Road, ami egy 250 km hosszú partmenti útszakasz Melbourne-től nyugatra, Torquay és Allansford között. Nagyjából félúton található az út legnagyobb látványossága, a 12 Apostol szikla együttes. 1922-ig az „Anyakoca és kismalacok” néven futott a hely, aztán egy marketinges kitalálta, hogy háááááát, ennél azért nem ártana kitalálni valami turistacsalogatóbbat, és voilá!, így lett 12 Apostol. Jó, mi? Igazából teljesen mindegy, hogy mi a neve, tátott szájjal, csurgó nyállal meredtünk a távolba a mészkősziklák felé a naplementében. Pedig azért már volt szerencsénk ezt-azt látni a nagyvilágban, de ez a látvány a szélső pályán beúszott a top 10-be, az egyszer biztos. Talán a képekről nagyjából lejön, hogy miért is…
Miután végre sikerült pislognunk egy párat, kénytelenek voltunk elindulni újra szállást keresnünk az estére, mivel másnap egy combos nap állt előttünk, 1100 km autókázással, egyenesen Sydney-be. Óriási mázlinkra kb. 15 km-re az Anyakocától, ööö, vagyis az Apostoloktól találtunk egy kempinget, ahol 15 AUD-ért (!!!!) meg tudtunk szállni, azaz le tudtunk parkolni a kocsinkkal. Nagyon kellemes meglepetés volt ez a baráti ár, és ezért még korrekt wc, fürdő és vízvételi lehetőség is a rendelkezésünkre álltak. Nomeg egy hordányi kenguru. Ugyanis mikor éppen vacsiztunk, megláttuk, hogy tőlünk kb. 200 méterre szürke foltok ugrálnak. Andival egymásra néztünk, eldobtunk mindent, és rohantunk a foltok irányába. És akkor kiderült, hogy nagyjából 100-120 kenguru ugrándozik a Nagy Semmi felé. Fantasztikus látvány volt…
Másnap pedig egy nem túl korai kelés után irány Sydney. Többen említették már nekünk, hogy a szárazföld belsejében futó út ugyan a legrövidebb Sydney-be, viszont talán a legunalmasabb is egyben. Túl sok érdekes dolog nincs útközben, minden ki van száradva, nagy a hőség, alig kanyarodik az út, de legalább 110-zel lehet „repeszteni”, ójeeeeee!!! És akkor, a semmiből, Tahitótröcsöge alsónál egyszercsak egy óriásplakáton egy tengeralattjáró képe sejlik fel. A legközelebbi tengertől úgy vagy 500 km-re. Ekkor beugrott, hogy már páran a barátaink közül mesélték, hogy van egy falu, aminek a közepén van egy tengeralattjáró. Nekünk sem kellett több, autópályáról szélsebesen lehajtottunk, és megnéztük a DAS BOAT-ot!
Hogy mi a túrót keres a szárazföld közepén, Holbrook kisvárosában egy tengeralattjáró? Röviden a sztori az, hogy Holbrook-ot eredetileg Germanton-nak hívták, ami az első világháborúban nem hangzott éppen jól, mivel ugye a Germánok ellen voltak az Ozzik. Úgyhogy a kisváros vezetősége elhatározta, hogy az egyik ügyeletes katonai hősükről, Norman Holbrook-ról nevezik el inkább magukat. Holbrook pedig azért lett akkora arc a ausztráloknál, mert a tengeralattjárójával elsüllyesztett egy török csatahajót. És íme, itt a kapcsolat, a vezetők gyorsan megvettek egy leselejtezett tengeralattjárót, felújították, és kitették a főtérre. Ügyes, nagyon ügyes! Nagyjából ezért az egy dologért érdemes megállni az egész úton Sydney felé…
Aztán hipp-hopp, éjfélre újra hazaértünk a kis kecónkba, málhás lóként felcipeltük a cuccainkat, és összeestünk. Szép volt, jó volt, köszönjük, ennyi! Legközelebb valószínűleg repülővel megyünk le Melbourne-be, és ott bérlünk majd autót a Great Ocean Road végigautózásához…
