Na? Szabad a gazda? Segítünk kicsit. A világ egyik legikonikusabb épülete. Évente kb. 7 millió látogatóval. Ausztráliában. Azon belül is Sydney-ben.
Innen már valószínűleg könnyen kitalálható, hogy bizony a Sydney Operaházról van szó. És igen, döbbenetes, de az eredetileg tervezett 7 millió dollár helyett végül 102 millióba került, valamint a 6 évre prognosztizált folyamat végül 16 év alatt készült el.
A sztori a következő volt röviden. 1954-ben New South Wales állama meghirdetett egy tervezői versenyt egy minimum 3000 főt befogadó rendezvényteremre komplexumra, amelyre 32 országból több, mint 200 pályamű érkezett. A legtöbb pályázat a szokásos kocka, téglalap alakzatú tervekre épült, ritka volt a különleges építészeti megoldás. Amikor már a zsűri a kiválasztotta a legjobbakat, az egyik zsűritag, aki későn érkezett a zsűribe, újra végignézte a már vesztesnek ítélt alkotásokat. És ott talált valamit, amire azt mondta: „Úúúú, anyám, ez beszarás!!” (vagy valami ilyesmit…). Ez az eredetileg kiszanált, de aztán mégis beválogatott pályamű lett végül a nyertes, egy dán tervezőtől, Jorn Utzon-tól.
Az operaház területére is sok ötlet volt, eredetileg az egyik központi pályaudvar mellé szerették volna építeni, de a világ nagy szerencséjére végül itt is eltértek a tervektől, és végül az eredetileg villamos végállomásként szolgáló kis öbölbe nyúló földnyelvet jelölték ki az építkezésnek, a kikötő mellé.
Így sok véletlen és szerencsés esemény után, 1959-ben megindult a mára már UNESCO védelem alatt álló Sydney Operaház felépítése.
Azonban ezek a kezdeti nehézségek semmik voltak azokhoz, amik végigkísérték az építkezést. Ott indult a para, hogy az önkormányzat erős tempót diktált, mivel féltek, hogy kihátrálnak mögülük a támogatók, vagy a nyilvános vélemény változik meg, és bebukik az építkezés. Ez alapjában véve még jót is tehetett volna az ügynek, a bibi ott volt, hogy Utzon még nem volt kész az építészeti tervekkel, az építkezés meg már folyt ezerrel. És a legszebb az egészben, hogy halvány lila dunsztja sem volt még, hogy a tervei (a nagy vitorlák) egyáltalán fizikailag kivitelezhetőek-e. Úgyhogy az 1959-ben elkezdett építkezés 1961-re már 47 hét elmaradásban volt az eredeti tervekhez képest. Olyan „apróságok” hátráltatták az építkezést, mint hogy kiderült, az eredetileg tervezett oszlopok nem fogják tudni megtartani a tetőt. De a legproblémásabb részek egyértelműen a „vitorlák” voltak, azaz az Operaház külső burka. Konkrétan 12 tervet dobtak össze a tervezők és a kivitelezők Utzon eredeti rajzai alapján, de egyik sem bizonyult fizikailag megvalósíthatónak, vagy mert iszonyú súlyuk lett volna, vagy mert évtizedek alatt lehetett volna csak legyártani, esetleg mert senkinek nem volt még technológiája ahhoz, hogy olyat alkosson. Úgyhogy volt baj rendesen, állítólag volt egy olyan pillanat, amikor feladták a tervezők, de másnapra aztán jött a megvilágosodás, és végül egy gömböt osztottak fel cikkekre, és ezek a cikkek lettek a vitorlák.
Így aztán iszonyú pénzek és ismét komoly időbeli csúszások után folytatódhatott az építkezés. Mivel valószínűleg ekkor már Utzon is kezdte szarul érezni magát, hogy ennyire húzódik a project, 1963-ban gyorsan át is tette a székhelyét Sydney-be, hogy a helyszínen tudja tovább kezelni a szitut. Aztán jött a kellemetlen meglepetés: 1965-ben változás történt az önkormányzat élén, és Utzon már nem tudott túl jól kijönni az új fejesekkel, 66-ban aztán be is dobta a törölközőt, szevasztok, oldjátok meg a többit, ahogy tudjátok… Itt már 23 millánál tartott az építkezés (az eredetileg tervezett 7 helyett…), és ez még mindig sehol nem volt a végéhez képest.
Ahogy ez lenni szokott egy ilyen főmufti váltásnál, az újonnan kinevezett nagyfőnök egyből talált egy csomó csontvázat a szekrényben: kiderült, hogy Utzon eredeti belsőtervei nem teszik lehetővé a 3000 férőhelyes terem létrehozását. Az akusztikus főguru állítása szerint maximum 2000 férőhelyet tudnának úgy létrehozni, hogy az akusztikailag ne a tihanyi vízhangot utánozza, hanem mondjuk egy koncerttermet.
Úgyhogy többek között ezen probléma miatt is fogták az eredeti belsőépítészeti terveket, berakták a klotyókba wc papírnak, és áttervezték az egészet. Na, itt aztán repkedtek a milliók, voltak konkrétan már elkészült, beépített gépészeti megoldások, amik úgy, ahogy voltak mentek a kukába.
Ez itt a jelenlegi nagyterem belseje:
Szóval teltek az évek, a költségvetés már az egekben volt. 1973-ra, 102 millió dollár elköltése után végre elkészült a nagy mű. Az operaházat II. Erzsébet királynő nyitotta meg, Utzon-t nem hívták meg az ünnepségre, és még csak a nevét sem említették meg sehol. Sőt, a lemondása után soha nem is tért vissza Ausztráliába, így élete fő művét sem láthatta soha élőben.
A belső térről pár gyönyörű képünk:
Miután évtizedek múltán lecsillapodtak a kedélyek, és világszerte óriási sikert aratott az Operaház dizájnja, sőt, még az építészeti Oscar díjat (Pritzker díj) is megkapta 2003-ban, annyival sikerült egy kicsit kiengesztelni és megkövetni Utzon-t, hogy végül megbízást kapott a NSW államától az operaház egyik termének a felújítására, Utzon eredeti tervei alapján. Ezt a megbízást el is fogadta, de ő továbbra sem utazott el Ausztráliába, hanem a fiára bízta a projectet, akivel egyébként az Operaház mind a mai napig együttműködik, és a hamarosan induló óriási, teljes körű felújításban is részt fog venni. Minden jó, ha jó a vége? Majd kiderül, mennyire fogják tudni Utzon eredeti terveit is figyelembe venni, pláne úgy, hogy az épület már ugye UNESCO védelem alatt áll…
Az Operaház rendelkezik egyébként a világ legnagyobb „mechanical tracker action” orgonájával (bármi is legyen az), több, mint 10.000 síppal. Évente megközelítőleg 1500 előadást tartanak ott, kb. 1,2 millió néző előtt. Egyszer, amikor Pavarotti lépett fel a koncerteremben, a koncert utáni fogadás előtt bedobta, hogy ő nem hajlandó a lila színű szőnyeggel fedett fogadóterembe belépni, mert az olaszoknál az a halál színe. A szervezők nyeltek egy nagyot és percek alatt átszervezték az állófogadást az épület másik részébe, ahol piros volt a szőnyeg. Íme egy tipikus „first world problem”…
A lényeg a lényeg, amikor mi először a közelébe jutottunk az operaháznak tavaly júniusban, kissé csalódottak voltunk. Ugyanis közelről nagyon meglátszik az épületen a kor, érződik, hogy bizony ezt már nem tegnap építették. Valahogy a képeslapokhoz képest igencsak avíttasnak tűnt. Aztán idővel, ahogy szinte minden nap láthattuk mindenféle távolságból, különböző oldalakról, újra beleszerettünk és csak egy nagy mosollyal és elégedettséggel tudjuk nyugtázni, akármikor tűnik is fel a szemünk előtt.
Az elmúlt hónapokban már 3x is volt szerencsénk belülről is megtekinteni az Operaházat. Egyszer a Playhouse nevű színházteremben néztünk meg egy agyeldobósan vicces darabot az ausztrál Umbilical Brothers-től, amit még mind a mai napig is könnyek között, nevetve emlegetünk (hamarosan Budapesten is ott lesznek az A38-on!!!! http://www.a38.hu/hu/program/the-umbilical-brothers-au). Nagyon jópofa a dolog egyébként, mert a kettős egyik tagja, David többek állítása szerint is nagyon hasonlít Zolira, mintha a 15 évvel idősebb énje lenne. Íme egy kép hármunkról, döntsétek el magatok, hogy valóban vagy sem… :)
Aztán voltunk még 1 komolyzenei darabon is a nagyteremben, és egy elő-szilveszteri össznépi mulattságon is, amelyen a könnyed sanzontól kezdve, amerikai free-jazz műveken át, kórusénekig bezárólag mindent játszott a zenekar. Imádtuk, könnyed, emészthető, szórakoztató 2 óra volt, és mindez a világ egyik leghíresebb koncerttermében. Akinek van lehetősége eljutni Sydney-be, az semmiképpen se hagyja ki egy darab megtekintését a nagyteremben.