AUSZTRÁLIA A-TÓL Z-IG

Az 1365 km-es golfpálya és a 146.6 km-es egyenes út - nooormális?? (Nagy Ausztrál körút, 5. hét, 04.28-05.04)

2017. június 04. 06:29 - AtoZ

Ott tartottunk, hogy a számomra (Z) ismeretlen Sarah helyett nagy meglepetésemre jóbarátom, Krisztián csatlakozott be hozzánk 4 napra. Még csütörtökön este egy kempingben (Április 27) a megérkezés örömére együtt jól belakmároztunk, és micsoda meglepetés, bepálinkáztunk, mivel Krisztián jó magyar szokáshoz híven azért még ide a világ másik végére is hozott magával igazi hazai házipálinkát. Így kell ezt csinálni kéremszépen, a jó szokásokat meg kell őrizni még a világ másik felén is, nincs mese.

dscn4462.JPG 

Ennek megfelelően másnap kissé csökkentett üzemmódban indultunk tovább, de elég hamar magunkhoz tértünk az Ellistontól csak pár km-re levő Locks Well beach-en. Ugyanis olyan hullámok száguldottak a part felé pár másodpercenként, hogy a mellkasunkban éreztük a morajlásukat. Brutális erejük volt, egészen biztosan nem éltük volna túl, ha valahogy belekerülünk a közepébe. Így is volt meglepetés, amikor mindhárman a homokban fényképezgettük épp egymást, aztán egyszer csak az egyik hullám úgy 3 méterrel jött ki messzebbre a korábbiaknál. Amikor pedig már észleltük, hogy ez bizony jön, akkor már késő volt, combközépig ellepett minket a víz és kezdett behúzni magához… A tenger ott nem játék, az biztos.

Erős kezdése volt ez a strand a napnak, és még csak 10 km-t jöttünk, várható volt, hogy a folytatás sem lesz gyenge. Így is lett, mégpedig a Cummings Monumentnek köszönhetően. Ez is egy kilátó, tipikusan tengerbe omló sziklákkal, óriási hullámokkal, kicsit a 12 apostolra hajazva, csak szerencsére sokkal, de sokkal kevesebb emberrel a környéken. Egészen pontosan mi voltunk ott, és kész. Egy kis parkolóban álltunk meg gyönyörködni a környékben, csinálni egy laza szendvicset, meg kávét magunknak. Meg van az előnye, ha a kocsink az éttermünk is egyben. Lenyűgöző volt a látvány, Krisztián itt már érezte, hogy ezalatt a 4 nap alatt annyi csodát fog látni, mint máskor/máshol egy hónap alatt. Egyébként üröm az örömben, hogy a hely sajnos egy szerencsétlenségnek köszönhetően kapta a nevét. Egy 29 éves halász vesztette el az életét a vízben 1959-ben, amikor is a halászbárkája hajótörést szenvedett. Látva a szikláknak csapódó hullámok erejét, nem csoda, hogy nem élte túl a szerencsétlenséget.

Mialatt készítettük a kávét a mobil büfénkben, Krisztián elsétált egy kicsit feljebb, majd egy fél óra múlva hüledezve hápogva jött vissza, hogy a hely, ahol mi éppen álltunk, és már így is letettük a hajunkat a látványtól, na az bizony semmi, pár száz méterrel odébb van az igazi kilátó. Úgyhogy gyorsan betoltuk a kávét, és irány a másik vég. Ahol meg ez fogadott minket:

dscn4103.JPG

dscn4104.JPG

dscn4111.JPG

dscn4056.JPG

dscn4389.JPG

De most tényleg, lehet ezt még hova fokozni? És általában lehet…

Estére már Port Lincolnba érkeztünk, ami egy kedves kis tengerparti város hotelekkel, hangulatos kávézókkal, és állítólag a legtöbb milliomos lakossal per 1000 fő egész Ausztráliában. Nem ellenőriztük, de érthető, hogy mit szeretnek a nagyon gazdagok Port Lincolnban. Mi viszont nem egy spa hotelben, hanem egy kissé lepukkant kempingben aludtunk, ahol egy ízléstelen cápa állkapocs kapu fogadta a kedves vendéget. Erős kezdés. A folytatás még erősebbre sikerült, ugyanis Krisztián is átjött „hozzánk” vendégsébe, és csaptunk egy ollllyan 7 fogásos bbq vacsorát házipálinkával (mi mással) leöblítve, hogy a fal adta a másikat.

20170428_175722.jpg

20170428_212131.jpg

Így kicsit nehézkes volt a másnap reggeli kelés (újra) és a tervezett korai indulás helyett még 10-kor is egy nagyon hangulatos kis kávézóban ültünk, és próbáltunk a feketeleves segítségével magunkhoz térni. A terv az volt a napra, hogy végig autózunk a Lincoln National Parkot. Ehhez viszont a helyi tourist office-ban kellett kérni egy kulcsot, mivel az egyik 4x4-es út lakattal le van zárva, és naponta csak 15 autóst engednek be oda, hogy ne zavarják meg túlságosan a látogatók az állatvilágot. Nice, pont az ilyen helyekért élünk halunk.

Az időnk kivételesen nem volt éppen napsütéses, inkább esőre állt, így a park strandjai nem tűntek túl csábítónak, pláne az előző napiakhoz képest. Azért nem adtuk fel, szépen végiglátogattuk az összes kilátót, felmásztunk a Flinders Monumenthez is. Ez a kilátó arról volt nevezetes, hogy 1802-ben Matthew Flinders az ausztrál partokat felfedezendő körútján erre a dombra mászott fel, hogy bármilyen édesvíz készletet (azaz pl. tavat) találjon a környéken, mivel a hajóján szolgáló tengerészek már lázadáshoz közeledtek a szomjúságtól. Miután Flinders meg is látott egy tavat nem túl messze, így fel tudták tölteni az ivóvíz készleteiket és folytatni tudták útjukat Ausztrália körül.

20170429_143310.jpg

dscn4166.JPG

dscn4170.JPG

dscn4251.JPG

Mindezek után jöhetett az igazi kaland, mégpedig a zárt kapun túl, amihez kulcsot kaptunk a tourist office-ban reggel. Ez egy igazi offroad út volt, úgyhogy immár mindhárman Pufiban próbáltuk legyűrni a sziklákat, útegyeneltelenségeket, homokos szakaszokat. Mivel Pufi kétszemélyes, ezért Andi befeküdt hátra az ágyunkba, és onnan hesszelte végig az egy órán és 19 km-en keresztül tartó zötykölődést.

dscn4258.JPG

Az utunkat kenguruk és emuk szegélyezték, volt, hogy 4 emu menekült előttünk hosszú perceken át, mivel nem tudtak igazán letérni az útról a susnyásba.

dscn4255.JPG

A vesekő kirázó út során nem voltunk teljesen meggyőződve, hogy megéri-e ez az egész, aztán egyszer csak megérkeztünk a végcélhoz, Memory Cove-ba. És ott ismét letettük a hajunkat, egy tökéletesen elszeparált kis strandhoz értünk, ahol rajtunk kívül még egy család kempinggelt valamint egy kisebb jacht állt bent az öbölben. A homok természetesen liszt finomságú és hófehér, a tenger már-már pimaszul türkisz. Business as usual.

Nagyon szívesen aludtunk volna ott aznap, de sajnos menni kellett tovább, mert vasárnap estére már az 500 km-re északra fekvő Ceduna-ban kellett, hogy legyünk, mivel Krisztián gépe indult vissza Adelaide-be. Úgyhogy immár sötétben zötyögtünk vissza ugyanazon a kellemetlen offroad úton, viszont teli élményekkel. :)

dscn4348.JPG

dscn4270.JPG

Másnap vasárnap még mielőtt nekivágtunk volna a majd 500 km-nek Ceduna-ig, azért még tettünk egy villámlátogatást a Coffin Bay National Parkban. Na most ott is az volt a helyzet, mint nagyjából eddigi utunk során folyamatosan, hogy abban a parkban is simán heteket el lehetett volna tölteni, annyi megnézendő strand, szikla, miegymás található benne, nekünk meg volt rá vagy 1 óránk. Sebaj, mostmár lassan kezdjük látni, hogy melyik helyekre lesz majd érdemes visszatérni a későbbiekben. Pl. ide. :)

dscn4432.JPG

dscn4462.JPG

dscn4414.JPG

Az út visszafele Ceduna-ba már viszonylag eseménytelenül telt, hacsak egy álomszép naplementét nem tekintünk eseménynek. :)

dscn4467.JPG

dscn4474.JPG

dscn4485.JPG

A repülőt sikeresen elértük, Krisztiánt felpakoltuk rá, és immár újra kettesben folytattuk tovább utunkat Andival Pufiban. Még azért kellett néhány nap, mire úgy tényleg felfogtuk, hogy nem csak álmodtuk ezt az elmúlt pár napot Krisztiánnal, hanem ez az őrült tényleg elrepült ide a világ végére, Ceduna-ba, és becsatlakozott hozzánk. Egészen egyszerűen elképesztő élményekkel gazdagodtunk…

dscn4358.JPG

Mindenesetre az idő nem állt meg, menni kellett tovább. Aznap este találtunk egy természetvédelmi területet, ahol egyes-egyedül sikerült megszállnunk, gyújtanunk egy hangulatos kis tüzet (már a tűzgyújtási tilalmi időn kívül), főzni egy remek vacsorát és csendben bámulni a valami egészen elképesztően csillagos eget. Tökéletes este.

dscn4502.JPG

dscn4519.JPG

Másnap újra gyors összepakolás és irány a nagy mumus, a híresen hírhedt Nullarbor plains. Már nagyon sokat hallottunk erről az útszakaszról, ami nagyjából 1500 km hosszú, és összeköti South Australia-t Western Australia-val. Ráadásul a két államot elválasztó határon a „határőrök” ellenőrzik az átvivendő élelmiszerkészleteket. Friss zöldségeket, gyümölcsöket és sok egyebet nem lehet a két államon keresztülvinni, így mi is minimalizáltuk a készleteinket. Mindezek mellett ezen az úton egyáltalán nincsenek faluk, csak úgynevezett roadhouse-ok, ahol lehet tankolni, venni chips-et, inni egy kávét, enni egy hambit és esetleg megszállni a kempingükben. Ennyi. Ételt és vizet mindenkinek magának kell vinnie erre a szakaszra, útközben nincs szinte egyáltalán mód a készletek feltöltésére.

Itt éppen az utolsó almáinkat fogyasztjuk: 

dscn4785.JPG

Ennek megfelelően az egyik utolsó falunál, Penongnál még jól bereggeliztünk, vettünk pár konzervet, zöldséget, és nekiindultunk. Volna, ha nem lett volna a falu közepén egy szabadtéri ingyenes szélkerék múzeum, amit tavaly szeptemberben fejeztek be egy kifejezetten jól sikerült közösségi projekt keretében. Ahogy ez lenni szokott egy jó bor társaságában, kellemes füstös kocsmai közegben két barát találta ki ezt az ötletet 16 éve, hogy kicsit feldobják a falu életét, no meg valami érdekeset nyújtsanak a falun átutazók részére. A projekt keretében az ország különböző pontjairól gyűjtöttek össze mintegy 40 szélkereket, köztük egy olyan különlegességet is, amiből összesen 15 készült az országban és mára már csak 3 db muzeális példány maradt meg. Ez volt az úgynevezett Comet szélkerék, ami 15 méter átmérőjű és anno napi 1 millió liter vizet pumpált fel 152 méter mélységből.

dscn4573.JPG

dscn4570.JPG

dscn4564.JPG

Ezek után már csak tankolni álltunk meg az úton, nem is lett volna okunk semmi másért kiszállni az autóból: meleg volt, az utat csak bokrok szegélyezték, kanyart is ritkán láttunk. Nullarboron autózni egészen meditatív állapot, hisz a táj többszáz kilométeren át szinte változatlan. Azaz csak felszínesen nézve. Jobban elmerülve az ember észreveszi a pici különbségeket a színek, bokrok, utak árnyalatnyi változásait.

Este ismét egy ingyenes kis útszéli pihenőben álltunk meg, viszont újra gyújtottunk egy kis tüzet, ami az egyik kedvenc éjszakai tevékenységünkké vált az elmúlt hetekben, köszönhetően egyrészt annak, hogy tüzet rakni mindig is imádtunk, másrészt pedig az éjszakai hidegekben is elég jótékony hatása van a lelkünkre, no meg a testünkre is. A hideg ellen még bevetettük a tuti fegyvert is (újra), a Krisztiántól kapott házipálinkát, csak az íze kedvéért… :)

 

Kedden aztán folytattuk utunkat a Nullarbor plains-en. A környék a nevét egyébként a latin Nullus Arbor-ból kapta, jelentése “no tree”, azaz fa nélküli. Az aboriginal/őslakos nevének jelentése pedig „vízmentes”, azaz kvázi használhatatlan. A teljes terület mintegy 200 ezer négyzetkilométert átölelő karszt terület. Miután mészkő a terület alapja, így csupán olyan különleges bokrok tudnak ott megélni, amik a levegő nedvességtartalmából ki tudják nyerni a vizet és jól bírják a sós közeget. Néhány madártól és egy dingótól eltekintve mi élő állatot nem nagyon láttunk bár wombatok, kenguruk, illetve több fajta veszélyes kígyó is él itt.

Ez a szárazföldi rész valóban nem túl izgalmas. Viszont óriási szerencse, hogy az út mellett több száz km-en keresztül közvetlenül a tenger fekszik a Head of Bight Nemzeti Tengeri Parkkal együtt. Na, ott viszont van élet a javából, bálnák, delfinek és fókák is rendszeresen láthatóak a sziklapermekre épített lenyűgöző kilátókból. Úgyhogy öröm az ürömben, az út unalmas, de a kb 50 km-enként elhelyezett kilátókból meseszép látvány tárul az utazók elé.

Leírhatatlan, és sajnos a fotók, videók sem tudják visszaadni azt a grandiózus látványt, ami kísért bennünket. 80 méter magas töredezett sziklafalak, a tengeren többszáz meter hoszzú hullámok, áramlatokkal szálló madarak, kisebb nagyobb foltokban mozgó esőfelhők, erős szél és csodás melengető napsütés, vízben ugráló delfincsapatokkal. Már-már giccses, mint az egész ország…

Egyébként a nagy Marketingesek még azt is kitalálták, hogy akinek nem elegek ezek az álomszerű kilátók, azoknak is legyen valami izgalmas az ~1500 km-es úton, úgyhogy létrehozták a Világ Leghosszabb Golfpályáját, a Nullarbor Links-et. A pálya Cedunától Norseman-ig tart, azaz 1365 km és 18 pályát jelent. Egy kártyát igényelhet a lelkes golfozó potom 70 dollárért, amit a pálya végeztével egy tanúsítványra válthat be, hogy legyen mit mutogatni a milliomos barátainak.  Érdekes koncepció, na.  

 

A Head of Bight nemzeti park után nem sokkal elérkeztünk  WA/SA azaz Nyugat-Ausztrália és Dél-Ausztrália államok határvárosába ahol karantén pont üzemel. Ott ellenőrzik, hogy az átutazó a megadott szabályoknak eleget tesz-e. Ahogy már korábban említettük, a határon többek között nem vihetők át friss zöldségek, gyümölcsök, növények, terménymagok, aminek célja hogy kártevők, pl. a “fruit fly” ne kerüljön át a másik államba védve ezzel az élővilágukat és mezőgazdaságukat. Azért nem mondhatnánk teljes körűnek a vizsgálatot, tőlünk megkérdezték, hogy van-e tiltott dolog nálunk, kinyittatták a csomagtartót, aztán annyi, meg egy bambi.

dscn4789.JPG

dscn4796.JPG

Ezután már kezdett kissé elegünk lenni a monoton autózásból, amit a roadhouse-okban eltöltött tankolások tettek csak emlékezetessé. Majd amikor már nem nagyon számítottunk semmi izgalmasra sem, egyszer csak ott volt előttünk Ausztrália leghosszabb egyenes útszakasza. Konkrétan 146.6 km, egyetlen icipici kanyar nélkül. Ha tökéletes lenne Pufi egyenestartása, simán kiakaszthattuk volna a kormányt egy másfél órára. Ja, mégsem, mert a szemből jövő roadtrain-ek azért mindig jól oldalba suhintottak minket a lendületükkel, úgyhogy azért végig kapaszkodni kellett a kormányba nem lehetett megpihenni.

Ami még érdekesség az egész Nullarbor útszakaszon, az az, hogy pár száz km-enként kialakítottak egy-egy leszállópályát is a Repülő Doktoroknak. Ez pontosan azt jelenti, hogy egy tábla jelzi a leszállópályát az autósoknak, a repülőknek meg egy gyalogos átkelőre hajazó felfestés. Az út ezeken a helyeken kissé szélesebb kialakítású, és nincsenek az út szélén kis fényvisszaverős cölöpök, hogy azok ne akadjanak bele a leszálló repülő szárnyaiba. Mivel az ország nagy részén akár több száz km is lehet egy-egy város/kórház között a távolság, a súlyos esetekben ezek az úgynevezett  “Flying doctors”-ok azok a dokik, akik repülővel igyekeznek minél hamarabb a helyszínre sietni.

dscn4806.JPG

dscn4813.JPG

A másik már említett tipikus közlekedési eszköz ezeken az utakon, a „road train”-ek, azaz az óriási, akár 3-4-5-6-stb pótkocsis kamionok. Szerencsére általában nyugodt jószágok és többnyire szépen betartják a sebességhatárokat, éjjel pedig úgy néznek ki, mint egy mobil karácsonyfa több ezer kis égővel. Szinte soha nem dudálják le az embert, viszont óriási slunggal haladnak el, és bizony kapaszkodni kell a kormányba rendesen. Ja, és ők azok, akik még csak meg sem próbálnak lassítani, ha egy kenguru éjjel kiugrik eléjük. Meg ha egy tehén, akkor is csak legfeljebb az ablaktörlőt kapcsolják be. Mi kérünk elnézést.

dscn4912.JPG

dscn4651.JPG

Az utolsó Nullarbor-on töltött napunkon az egyik roadhouse jelentette az aznapi színes-szagos élményt. Balladonia és az egyébként jelentéktelen környéke úgy került fel a világtérképre 1979-ben, hogy a Skylab nevű amerikai űrállomásnak sikerült pont oda lezuhannia, kb 150 km-es sávban. Az akkori kisváros polgármestere másnap kapott egy érdekes telefonhívást, egyenesen az amerikai elnöktől, aki bocsánatot kért a „szennyezésért”. A helyi önkormányzat válaszul viszont kiállított a NASA-nak egy szemetelési bírságot, amit aztán valahogy csak visszavontak, de azért valljuk meg, volt humorérzékük ezeknek az ozziknak.

dscn4933.JPG

Ezután már tényleg úgy vártuk az első valódi város elérését, mint a messiást. Ez a csodahely Norseman volt és három nap után végre újra lett mobil lefedettségünk és internetünk, aminek rettentő módon megörültünk. Hiába, a digitális nomádoknak az internet hiánya pláne három napig brutális dolog. :) Szóval internetnek örültünk, de a város óriási csalódás volt. Ugyan aranybányászatból emelkedett fel Norseman, de szerintünk nem jutott messzire.

dscn4963.JPG

Ennek megfelelően gyorsan tovább is álltunk, hogy mihamarabb elérjük a következő célpontunkat, Esperance-t, ami magyarul Reményt jelent. Norseman után viszont nem tudtunk túl nagy reményt fűzni ehhez a városhoz sem, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Megérkezni Esperance-ba olyan volt, mint amikor a sivatagi vándor megérkezik egy olyan oázisba, amiről azt hitte, hogy már rég kiszáradt, ám nem csak hogy teli van vízzel, de még élőzenés táncos show is fogadja őt. Sörrel. Sok sörrel. :) Reméljük átment a hasonlat, hogy mennyire volt kellemes meglepetés Esperance Norseman után…

dscn5004.JPG

Esperance egyébként egy kisebb kikötőváros, nagyon kellemes gondozott sétányokkal, emberléptékű távolságokkal, kis aranyos boltokkal, sok helyi termékkel. És egy rózsaszín tóval. Meg egy ~30 km-es körúttal, amin nagyjából 10-15 strand található. Türkizkék tengerrel. NAGYON türkizkékkel. És óriási legömbölyített sziklákkal. Ja, a két meseszép nemzeti parkot még nem is említettük, ami a szomszédjában találhatóak. Szó se róla, nem rossz teljesítmény egy Nyugat-Ausztráliai kisvárostól, eléggé beleszerettünk a helybe pár óra alatt…

Másnap olajcsere Pufiban, teendőzés, mosás a kempingben, takeaway kávéééééééé (óóóriási nagy szó!!!), és hasonló finomságok. Habzsi dőzsi a javából, pláne a korábbi 3 nap után. És aztán nekiindultunk a 30 km-es autós strandos körútnak, amit - ismerve magunkat - mintegy kb. 2 órára terveztünk, de nyilván 4 lett belőle. Ragyogó napsütésben indulás után kb. 4 perccel már le is akadtunk az első öbölnél, ahol egy lisztállagú fehér homokos, kerekded sziklákkal övezett kis türkiz színű strand marasztalt bennünket. Haladva tovább minden kis zegzugnál, parkolónál, leállósávnál leparkoltunk vagy legalább félreálltunk huhogni, hogy neeeee, ezt néééézd, ott az milyen, húúúúdegyönyörűűűű. Egyre csak magasabbra vezetett az út, ahonnan aztán „természetesen” megláttunk a távolban egy vagy 20 delfinből álló csapatot. Mert miért is ne, így megy ez Nyugat-Ausztráliában. Szinte mindegy egyes megállónk verte a korábbit már-már a giccsesség határát súrolva. Döbbenetes volt az egész, pláne úgy, hogy azért majd 4 évet töltöttünk Sydney-ben, ahol láttunk már ezt azt, és nem gondoltuk, hogy még rá lehet tenni a lapátra, de Esperance egy laza mozdulattal lesöpörte a korábbi top strandjainkat a listánról. És ez még csak az első élményünk volt a Nyugat-Ausztrál tengerpartokról, sejtettük, hogy lesz ez még durvább is…

Az autós körtúra vége egyébként a Pink Lake, ami arról kapta a nevét, hogy megfelelő hőmérséklet és sókoncentráció mellett egy alga színezi a vizét rózsaszínűre. Ez alkalommal az algák sajnos épp nem értek rá, így inkább volt ezüstös, mint pink, de azért így sem volt ronda… :)

dscn5097.JPG

dscn5099.JPG

Ezután a kis városi körtúra után elindultunk megnézni magunknak a két közeli (azaz 200 km-en belüli, így mennek itt ezek a távolságok) nemzeti parkot, a Cape le Grand-ot és a Cape Arid-ot. De ezekről már csak a következő heti bejegyzésünkben fogunk mesélni…

Folyt. Köv.!

Szeretettel,

Andi és Zoli

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azausztralia.blog.hu/api/trackback/id/tr112561817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakab.gipsz 2017.06.06. 17:19:08

Ez az járjátok körbe Ausztráliát, csak így tovább. Ügyesek vagytok.
süti beállítások módosítása