Immár 8 hete, azaz majdnem 2 hónapja úton. Ez a hetünk igen erősre sikerült, kapkodtuk a fejünket rendesen. Először is „kisebb” nehézségek árán (értsétek: 140 km-es brutálisan rossz minőségű földúton keresztül) eljutottunk Ausztrália legnyugatibb pontjára, majd Shark Bay-nél elmentünk delfineket etetni Monkey Mia-hoz, végül pedig megpróbáltunk együtt úszni a világ legnagyobb halával, a cetcápával. Kétszer is… Hogy sikerült-e? E heti beszámolónkból kiderül…

Steep point – Ausztrália legnyugatibb pontja

Zolinál már évekkel ezelőtt beakadt, hogy amikor majd eljutunk az ausztrál körútra, akkor a legnyugatabbi pontot, Steep point-ot mindenképpen meg kell látogatnunk, hiszen ez a pont van a legközelebb Európához, és milyen jópofa dolog ez már. Ez mind szép és jó, csak egy aprócska bökkenő volt ezzel a céllal, mégpedig az, hogy kizárólag 4x4-es autóval lehet megközelíteni a helyet. Ráadásul csak úgynevezett „high clearence” (azaz magas hasmagasságú) típusúval, köszönhetően az utolsó 50 km-nek, ahol is brutál homokdűnéken, meg buckákon kell átjutni. Ez még egy tipikus városi nagymenő „terepjáróval” sem nagyon megvalósítható komolyabb károkozás nélkül. Úgyhogy amikor valóban megszületett a terv, hogy akkor nekimegyünk az ausztrál körútnak, jött rögtön a kérdés, ugyan milyen autót is vegyünk, hogy azzal majd el tudjunk jutni Steep point-hoz.

Az elvárásoknak megfelelően esett Pufira a választás, habár már az elejétől fogva volt néminemű kétségünk, hogy elég magas lesz-e a hasmagassága a homokdűnékhez. Ezt csak egy módon lehetett kideríteni: megpróbáltunk eljutni a legnyugatibb ponthoz vele. :) Ez a kis túra úgy indul, hogy a főútról való leágazás után kedvcsinálóként rögtön jön olyan 100 km brutálrossz minőségű rázós poros földút. És amikor azt írjuk, hogy brutálrossz, az nem költői túlzás. Annak idején otthon a régi balatoni sztráda vagy a 6-os volt az egyik non plus ultrája a rossz minőségű útnak, de azok ugye már betonutak voltak, így még csak megközelítőleg sem tudtak annyira rázni, mint egy igazi ausztrál, agyonhasznált, szélfútta, lélekrázó földút, mint például amilyen a Steep point-hoz vezető is. Mellékesen jegyeznénk meg, hogy ha valaki ránéz Ausztrália térképére, annak úgy tűnik, mintha szépen be lenne az egész ország hálózva jó minőségű utakkal. Aha, na persze, álmodj királylány. Körben nagy részben tényleg betonutak vannak, a keleti part is egész jól el van látva belőlük, de még az egyszámjegyű utakon is akadnak részek, amelyek nincsenek lebetonozva. Példaként vehetjük akár a fő „autópályát”, a híres Highway 1-et is, ami észak-keleten néhány száz km-en keresztül még mindig földút, és nem is a jobbik fajta, a többi rész pedig kétszer egy sávos betonút. Na de mindegy is, térjünk vissza a mostani, Steep pointos sztorihoz.

A lényeg tehát, hogy az elindulásunk után 3 órával sikeresen el is jutottunk a rettegett homokos szakaszhoz, ahol aztán kiderülhetett, hogy jó döntés volt-e Pufival nekimenni ennek az útnak. Vagy esetleg hívhatjuk a vontatóautót, hogy húzzon minket már ki innen a világ végéről egy kisebb vagyonért cserébe. A nagy 4x4-es szakik tudják, hogy a homokos szakaszon erőteljesen le kell engedni a kerekek nyomását, hogy nagyobb felületen tudjon a gumi „homokozni” kikaparás helyett. Ezzel csak annyi a probléma, hogy ezt csak egy bizonyos nyomásig lehet büntetlenül megtenni, mivel egy pont alatt az összetartó nyomás hiányában a gumi egyszerűen lepattanhat a felniről, ami roppant kellemetlen szituációt és nagy röhögéseket eredményezhet a többi 4x4-es nagymenő körében.

Miután a keréknyomás csökkentés megtörtént, mi meg nagy levegőt vettünk, Pufit is beraktuk terepfokozatba, indulhatott a menet, és elkezdhettünk drukkolni, hogy ne jöjjön senki velünk szembe. Merthogy innentől egyetlen „sáv” volt csak a táborhelyig, néha-néha kis oldalsó kiszögelésekkel, ahova vészesetben meg lehet próbálni félreállni a szembejövő elől. Volt persze ilyen is, csak hogy teljes legyen az élmény.

Nos, elindulás után tényleg nem nagyon vettünk levegőt, addig tartottuk bent a nagy izgulások közepette, amíg… szembe nem jött velünk egy autó, nagyjából a legnagyobb homokzúzda kellős közepén. Nyilván. Néhány komolyabb, Mucsi Zoltánt is megszégyenítő szentségelés után szerencsére viszonylag könnyedén folytathattuk utunkat, mivel a szembejövő, hiperkomolyan felszerelt 4x4-es sofőrje ránézett Pufira, és együttérző sajnálkozásokkal egybekötve inkább ő állt félre. Úgyhogy mi folytathattuk lélekvesztő rázkódásunkat a helyi területi felügyelő (ranger) bódéjához, ahol megkaphattuk a számunkra kiosztott kempinghelyet.

Ez itt a bódé. Komolyságos... :)

Végül 4 teljes óránkba telt megtennünk a 148 km-es utat. Nem rossz átlagsebesség, ugye? De, szörnyű. Már nem kicsit volt teli mindenünk a rázkódással, homokkal és porral, amit a szembejövők vertek fel előttünk. Egy megváltás volt megérkezni a meseszép örökpanorámás strandszakaszunkra. Talán ez a kép mutatja be legjobban az érzést...

Ja, jut eszünkbe. Ezzel még mindig nem jutottunk el Ausztrália legnyugatabbi pontjáig. Oda már csak másnap merészkedtünk, elég volt egy napra ennyi szopá…, akarjuk mondani élmény.

Szerencsére a kempinghelyünktől már csak pár 10 km homokos szakasz vezetett el magához Steep Pointhoz, ahol is egy szép tábla várta az odalátogatókat, hogy megkapják a jól megérdemelt szelfit, amin szerepel, hogy ez bizony a legnyugatibb pontja Ausztráliának. Yay!

A képről nem igazán jön le, hogy kisebb orkánerejű szélvihar tombolt éppen a környéken, úgyhogy azért a mosolyunk nem volt teljesen őszinte. Ettől függetlenül tényleg lenyűgözött minket a hely, a tenger elképesztő ereje, a hullámok nagysága és úgy egyáltalán a kietlenség, a környék nyersessége, durvasága. Igazán egyedi helye ez a világnak.

És hogy egy kis bulvárról is essen szó. Szóval az történt, hogy még az utazásunk elején vettünk egy kinyitható sörsátrat (gazebo), hogy majd azt szépen felállítjuk az utunk során amikor 1-nél több napra állunk meg valahol. Egyrészt ilyen nem nagyon történt eddig, másrészt pedig a jó kis kínai, kicióccó gazebo kb 50 kilót nyomott. Ráadásul a nagysága miatt a tetőn lakik, jól lefixálva, nehogy leessen útközben, úgyhogy nem is olyan egyszerű leszedni és felállítani. Így esett meg, hogy csak az utazásunk 8. hetében, Steep Point-nál döntöttünk úgy, hogy na, akkor itt és most felállítjuk. Nos, felállítani tényleg nem volt nehéz, viszont a kicioccó gazebo abszolút hozta a minőségi elvárást. Magyarul egy kalap sz@r volt: gyenge anyag, borzasztó illesztések, gagyi fém, csak a szokásos. Ismét (immár vagy századszorra) megtanultuk, hogy olcsó húsnak híg a leve.

Na mindegy, a lényeg, hogy felállítás után másnap otthagytuk a táborunkban, hogy este majd alatta fogyasszuk el a vacsoránkat. Ember tervez… Ugyanis amíg távol voltunk, volt egy kis szelecske a parton, és hát… A visszaérkezésünk után ez a kép fogadott minket:

Úgyhogy miután 8 héten keresztül cipeltük magunkkal, 1x sikeresen használtuk, mehetett is a kukába. Na de azt sem akárhogyan. Ugyanis szépen visszacsomagoltuk az eredeti csomagolásába és körbetekertük egy óriási műanyag zacskóval. Úgyhogy ezzel egész jól sikerült reprodukálnunk egy maffia által kinyírt és becsomagolt hulla kinézetét, még a súly is stimmelt. A park kijáratánál volt egy óriási konténer, ahova a szemetet lehetett elhelyezni, nos a hulla formájú gazebo ott lelt örök nyugalmat. Azért kíváncsiak lettünk volna a kuka ürítésekor a szaki arcára, ahogy meglátja a becsomagolt hullát…

Zárszóként pedig mindenképpen dicséret illeti Pufit, mivel hősiesen, mindenféle zokszó nélkül, lelkesen teljesítette a teljes, oda-vissza túrát, plusz még egy napi ide-oda autózást zúzós sziklás terepeken, homokon. Le a kalappal, bebizonyította, hogy valódi terepjárási képességekkel rendelkezik, és ezek után már mi is nagyobb bizalommal vágtunk neki nehezebbnek tűnő földutaknak, homokdűnéknek. Pufi for president!

Delfinetetés Monkey Mia-nál

Shark bay-nél sok különleges helyszín van, ahol akár napokat el lehetne tölteni csodálkozással. Ilyen például az Eagle bluff kilátó:

Vagy akár Hamelin pool, ahol több millió éves organizmusok élik továbbra is egyszerű életüket. (Hja, könnyű nekik, ők nincsenek még fent a Facebookon)

Esetleg Shell beach, ahol homok helyett kagylókon sétál az ember a parton. Eláruljuk: homokon kellemesebb.

Az öböl nevéhez méltó akvárium sem rossz, ahol meg lehet nézni, hogyan is esznek a cápák. Nem akarsz a hal helyében lenni.

Esetleg a világ legmérgezőbb tengeri kígyóját, aminek egy csepp mérge pár ezer embert simán meg tudna ölni.

Szóval erős a felhozatal, nem vitás. De még így is a környék talán legérdekesebb látványossága Monkey Mia, ahol személyesen lehet delfineket etetni.

Monkey Mia egy kis noname halászfaluként indult el a hírnév felé vezető göröngyös úton. A halászok innen indultak napi portyájukra, és mikor visszaértek a mólóhoz, az éppen arra járó delfineknek dobtak egy-két halat eleségül. Aztán mint minden jó dologból, ebből is rendszer lett, a halászok egyre többen lettek, a delfinek között is elterjedt a hír, hogy ingyenkaja van a mólónál, jöttek is dögivel. Erre pedig elkezdtek özönleni az Egyszeri Turisták is, hogy húúúú, Monkey Mia-nál mindig vannak delfinek, lehet őket etetni. Ebből az lett, hogy a delfinek jól belustultak, már nem mentek el vadászni, mert tudták, hogy úgyis van potyahal, majd szépen a kis delfinborjaikat is kezdték elhanyagolni, akiknél erre a halálozási ráta elég erőteljesen megugrott (80%) pár év alatt.

Nem haladtak túl jó irányba a dolgok, úgyhogy muszáj volt beavatkozni ebbe a fenntarthatatlan rendszerbe. A helyet védetté tették, egy megfigyelőállomást alakítottak ki a már ott létrejött turistaközpont (resort) mellett, és elkezdtek létrehozni egy szabályrendszert, amivel a kecske (azaz jelen esetben a delfin) is jóllakik és a káposzta (azaz a turista) is megmarad. Nem ment minden tökéletesen elsőre de két évtized alatt sikerült megtalálni az arany középutat, ami mind a mai napig is működik Monkey Mia-n. Ez a következőképpen néz ki:

• Reggel 7:45-8:00-kor van az első delfinetetés. Az öbölbe beúszó delfinek számának megfelelő számú helyi önkéntes bemegy a vízbe egy-egy vödörrel a kézben. Minden vödörben két hal van a delfinek számára.
• Az önkéntes etetők az odasereglett turisták közül kiválasztanak 1-1 embert, aki odaadhat egy halat az önkéntes mellett úszkáló érdeklődő és nyilván éhes delfinnek.
• Miután a második halat is megkapta a habzsoló delfin, az önkéntes belemeríti a vödröt a vízbe, amiből a delfin tudja, hogy már nincs több hal a vödörben. Ezzel a lendülettel azonnal érdeklődését is veszti az emberek iránt, és visszaúszik a mélytengerbe a kisborjához, vagy csak úgy lubickolni. Egészen a következő etapig...
• A következő etetés nagyjából egy óra múlva van, attól függően, hogy a delfinek kiúsznak-e újra a parthoz. (Nyilván ki.) Ha összegyűlik a kellő számú delfin (össze), az etetést megismétlik.
• Ez általában 2-4 alkalommal történik meg egy napon belül, utána már nincs több etetés, így a delfineknek a napi szükséges halmennyiség további részét már mindenképpen vadászattal kell megszerezniük.
• Minden etetésnél egy delfinszakértő mesél a delfinek életéről 10-15 percet, így nem csak egy „etessünk delfint, aztán irány a kocsma” élményt nyújtanak az odaérkezőknek, hanem nagyon érdekes és hasznos tudnivalókat is.

Maga az etetés igazából kicsit túlmisztifikált, mert a delfin konkrétan 1 másodperc alatt kapja ki az ember kezéből a halat, így még felocsúdni sincs idő, a delfin már odébb is állt. Ellenben elképesztő élmény ilyen közel látni ezeket a csodálatos vízi emlősöket. Konkrétan pár méterre úszkálnak a part szélén álló emberektől, és oldalra fordulva sandítanak ki rájuk, hogy „na, már megint itt vagytok? Aztán halat hoztatok-e?”

Mindennek a tetejében pedig a kis barátságos szálló a part mellett kifejezetten jó hangulatot áraszt, nagyon kellemes ezután a gyönyörű élmény után leülni a kis teraszára meginni egy igazi, barista által készített kávét.

A világ legnagyobb hala, amit nem láttunk

Bumm. Azonnal le is lőttük a poént. Szóval a Ningaloo reef-en, Coral bay-ben elvileg együtt lehet úszni a világ legnagyobb halával, a cetcápával, azonban nekünk ez kétszer sem sikerült. Sajnos. Szépen befoglaltuk magunkat egy egész napos cetcápa úszásra, lecsengettünk nem kevés pénzt (konkrétan az egész utunk legnagyobb egyszeri összegét), amiért cserébe kivittek minket egy hajóval a tengerre, egy felfedező repülőgép órák hosszat járta a környéket cetcápára vadászva, mi meg mindeközben vagy ötször mentünk be a tengerbe pipával és maszkkal úszkálni (sznorkelezni), megismerni a környék élővilágát.

Kicsit együk szemünk sírt, a másik nevetett, mivel elképesztő sok csodálatos vízi élőlénnyel találkoztunk. Például egy tigriscápával:

Vagy zöld teknőssel:

Meg tengeri tehenekkel, azaz dugongokkal:

Együtt úsztunk szirti cápákkal:

És a rájákat még nem is említettük:

De a nap fénypontja egyértelműen a még bálnaszezon előtt megjelenő hosszúszárnyú bálna belépője volt:

Nem rossz egy kis úszkálós, hajózós naptól, ugye? Üröm az örömben, hogy sajnos időközben a felfedező repülőnek már nem maradt sok benzinje, úgyhogy kénytelen volt leszállni. Így a mi sanszunk is elszállt, hogy együtt úszhassunk a cetcápákkal.

A cég ilyen esetben vállalja, hogy ad egy ingyenes voucher-t egy második cetcápa napra, amit mi rögtön be is foglaltunk három nappal későbbre. Időközben pedig, hogy még jobban bevonzzuk a cetcápákat, még egy cetcápa fesztiválra is elmentünk Exmouth-ba. Ha igazi cetcápát ott nem is, de egy kis euro bébit (kengurufajta) tudtunk simogatni:

De nem is szaporítanánk a szót, még mindig könny jelenik meg a szemünk sarkában, ha csak belegondolunk, hogy bizony a második alkalommal a történelem megismételte önmagát: rengeteg csodaszép hallal találkoztunk újra, kivéve egyet. A cetcápát. Sajnos a második sikertelen kísérlet után már nem jár további voucher, így ezt a pontunkat nem tudtuk a bakancslistánkról kipipálni. Kénytelenek leszünk újra visszatérni ide Coral Bay-be…

És zárásként a szokásos ömlesztett képek a hetünkről:

Folyt. Köv.

Szeretettel,

Andi és Zoli