AUSZTRÁLIA A-TÓL Z-IG

A Nagy-korallzátony csodái (Nagy Ausztrál Körút, 15. hét, 07.07-07.13)

2017. augusztus 25. 23:21 - AtoZ

Ismét egy eseménydús hét, felejthetetlen élményekkel és érzelmi hullámvasúttal. Először is lemerültünk a mélybe, és megnéztük milyen állapotban van a Nagy-korallzátony közvetlen közelről. Majd megtörtént az, amitől az egész út alatt tartottunk: lerobbantunk Pufival, ami miatt 2 napot vesztettünk a tervezetthez képest. Viszont így is sikeresen eljutottunk a híres Airlie beach-hez, ahol felpattantunk egy repülőre, hogy felülről is megszemléljük a korallokat és lefényképezzük a már kiscsilliárdszor lekapott szív alakú zátonyt (is). Intenzív egy hét volt, nem vitás…

dscn4808.JPG

Merülés a Nagy-korallzátonyon

Ez a pont már lassan egy évtizede van rajta mindkettőnk bakancslistáján, így már nagyon vártuk, hogy eljussunk a hajóra, ami kivisz minket a korallok közé. Már mögöttünk van kb. 30 búvárkodás a világ sok táján, úgyhogy van némi tapasztalatunk a témában, kíváncsian vártuk, milyen lesz az első ausztrál merülésünk.

20170707_164419.jpg

Az már a kezdet kezdetén egyértelmű volt, hogy drága. Erre számítottunk is, hiszen miért pont a búvárkodás, egy ilyen luxus élmény lenne itt olcsó, különösképpen arra tekintettel, hogy az emberi óradíjak a világon az egyik legmagasabbak. Ennek megfelelően viszont arra is számítottunk, hogy nagyon szervezett és biztonságos is lesz az élmény, hiszen a másik tudvalevő dolog, hogy Ausztráliában a biztonság általában mindenek felett van, különösen, ha potenciálisan emberéletről van szó. Voltunk mi már Thaiföldön úgy merülni, hogy nem voltunk abban biztosak, hogy a hajóval épségben, egészségben fogunk visszajönni, vagy akár már egyáltalán kiérni a merülési helyszínre. Mindenesetre az elvárásaink bejöttek, életünk egyik legprofibb és legbiztonságosabb merülését tapasztaltuk meg ezen a túrán. Ellenben…

dscn4273.JPG

Ellenben ennyi emberrel még soha nem búvárkodtunk és sznorkeleztünk egyszerre, mint itt, a korallzátonyon. Ha jól számoltuk, olyan 70-en voltunk az egyébként csilli-villi hajón. Nagyjából a hajóra lépésünk utáni 3. percben gondolkoztunk el erősen, hogy hagyjuk az egészet a francba, erre nekünk nincs szükségünk. No igen, „kissé” elszoktunk az emberektől az utazásunk 15, de leginkább az utolsó 5-6 hete alatt. Volt olyan nap, hogy maximum 5 emberrel, ha találkoztunk. Itt meg 30 négyzetméteren volt 70 összezárva. Brrrr. Sebaj, ez a mi bajunk, a többiek nem tehettek róla, nekünk kellett megfékeznünk az emberiszonyunkat, egyben elgondolkozni, hogyan is lesz ez mostantól, hogy fogunk tudni visszailleszkedni a nagyvárosi létbe, az emberek közé. Talán furán hangzik ez tőlünk, korábbi budapesti, majd sydney-i lakosoktól, de az utunk alatt rengeteget változtunk, és ezt leginkább most kezdtük el észrevenni, amikor újra visszatértünk a nagyvárosi világba.

dscn4295.JPG

No worries, ahogy elszoktunk az emberektől, úgy vissza is fogunk tudni szokni, simanovszki. Ettől függetlenül amíg a hajó tartott kifele a zátony fele, igyekeztünk minél messzebb lenni a tömegtől. Az út a zátonyhoz kicsivel több, mint 1 órás volt, amit sokan nem viseltek jól, és bőszen szorongatták a kis hányózacskókat. Pedig az út elején a szervezők vagy úgy 5x megismételték, hogy aki nem 100%-osan biztos abban, hogy bírja a hullámzást, az inkább vegyen be gyógyszert. Hát, legalább megpróbálták, nem jött be. És amint valaki elkezdi a zacsizást, úgy csatlakoztak egyre többen és többen. Ami különösen azért kellemetlen, mert így nagyjából az egész napjuk el lett cseszve, hiába fizették be a tömérdek pénzt, ők bizony aznap már nem nagyon tudtak lebukni a vízbe. Legfeljebb a wc csészébe. Mi kérünk elnézést...

gopr2989.JPG

Időközben szerencsére kiderült, hogy azért a hajón levő emberek többsége nem búvárkodni, csak sznorkelezni fog, és mi, búvárok voltunk mindig az elsők, akik lemerülhettek. Így maga a merülés már nem volt olyan őskáosz, mint úgy egyébként a hajón a hangulat, de azért figyelni kellett nagyon, hogy időben ott legyünk mindig a helyünkön, hiszen ennyi embernél már pár perc csúszás is el tudta volna cseszni a teljes tervezett időbeosztást.

gopr3128.JPG

Maga a merülés csodálatos volt, gyakorlatilag mióta elkezdtünk búvárkodni nem győzünk hálálkodni magunknak a döntésünkért, hogy megcsináltuk a búvárvizsgát. Rengeteg korall, sok ismerős és ismeretlen hal, pompázatos színek. Business as usual. A nagy csodálkozás közben sajnos azért már számunkra is feltűnt, hogy elég nagy részek vannak a zátonyon, ahol a korallok kifehéredése már számottevő méreteket öltött. Évek óta kongatják a vészharangot a tudósok, hogy a Nagy-korallzátony haldoklik, amit most már mi is meg tudtunk állapítani szabad szemmel. Amikor a körutunk során a nyugati parton, Perth felett Coral bay-ben próbáltunk együtt úszni a cetcápákkal, ott találkoztunk egy cairns-i sráccal, aki felkészített minket, hogy bár még mindig nagyon szép a Nagy-korallzátony, de bizony ott, Coral bay-ben még sokkal jobb állapotban vannak a korallok.

gopr2993.JPG

gopr3046.JPG

Aznap összesen 3x merültünk le a halak és a korallok közé, mindegyik csodálatos élmény volt, de tény, hogy néhány thaiföldi búvárkodásunk (pl. idén Koh Phangantól nem messze) azért jóval színesebb, nyüzsgőbb, élettelibb volt. Ráadásul a mostani merülésnél előfordult, hogy a sok kis búvárcsoport egymásba kavarodott, és nehéz volt kitalálni, hogy akkor most ki-kivel is van, melyik vezetőhöz is tartozunk. Összességében habár ez volt a legprofibb, legszervezettebb búvárkodás az eddigi életünkben, mi továbbra is a kis koszos, mocskos, lepukkantabb hajós merüléseket szeretjük jobban Thaiföldön, ahol max 10-12 emberrel kell megosztani a teret és a tengert. De hát ugye ízlések és pofonok…

dscn4316.JPG

 

PUFI, ne hagyj minket cserben!

Rögtön, miután megvettük Pufit, az volt a legfőbb félelmünk az egész úttal kapcsolatban, hogy mi van, ha nem bírja ki a teljes kört velünk, és a semmi közepén lerobban alattunk. Megpróbáltunk mindent megtenni, hogy ezt elkerüljük, kicseréltük a vezérműszíjat, az aksit, a kuplungot, minden szűrőt, lengéscsillapítókat, vadonatúj gumikat vettünk, stb, stb. Ettől függetlenül nem lehettünk biztosak soha, hogy nem jön elő valamikor valami rejtett hiba. Volt is ugye egy-két apróbb kalandunk Pufival, különösen a folyóátkelések után, de azokat csak magunknak és a bátorságunknak (felelőtlenségünknek? ki hogy gondolja…) köszönhettük. Ahogy visszajutottunk a keleti partra, kicsit már megnyugodhattunk, mert ott azért pár 10 km-en belül mindenhol volt legalább egy kis település, ahol adott esetben segítséget tudtunk volna kérni. Sőt, Cairns-ben újra elvittük Pufit egy szervízbe, hogy megnézzék a 18L / 100 km-es fogyasztás okát, és ismét kicseréltek egy rakás dolgot a kocsiban. Így aztán már tényleg nyugodt szívvel indultunk visszafele Sydney-be. Amikor is egy nap…

Gyönyörű szombat reggelre virradtunk egy útszéli lehajtónál töltött este után, és sikerült elkapnunk egy ismét felejthetetlen napfelkeltét az Atherton Tableland széléről.

20170708_070104.jpg

20170708_070615.jpg

Erős kezdés volt, minden adott volt egy tökéletes naphoz. Aztán Yungaburra-nál megálltunk benézni egy aranyos kis boltba, negyed órát voltunk el, és mire visszaértünk Pufihoz se kép, se hang, meg se nyekkent az indítási kísérleteknél. Ebben a pillanatban egy utcai járókelő megemlítette, hogy miután bezártuk a kocsit, próbált minket elkapni és szólni, hogy égve hagytuk a lámpát. Pufff, frankó, akkor az aksi lemerült. Azért furcsa volt, hogy negyed óra alatt ennyire 0-ra merült az akkumulátor, de hát ez van. Még elkaptam egy a közelben parkoló autót, hogy ugyanmár, segítsen bebikázni Pufit, de hiába, Pufi meg se mukkant. Ekkor már nem volt más lehetőség, hívni kellett a helyi Autóklubbot, hogy csináljanak valamit. Fél óra múlva ott is volt Mr. Szaki, és megállapította, hogy bizony szar az aksi, le kell cserélni. Na ja, a kevesebb, mint 4 hónapos aksi, persze. Próbáltam még más lehetőségeket is felvetni Szaki úrnak, aminek az lett a vége, hogy kerek perec szembesített a ténnyel, hogy most vagy megveszek tőle egy aksit, kicseréli, és mehetek isten hírével, vagy találok más megoldást, de neki mennie kell a következő pácienshez. Hja, így már egészen más a leányzó fekvése, már hogyne kéne az az aksi, amivel remélhetőleg újra folytatni tudjuk utunkat. Úgyhogy 10 perccel és százegynéhány dollárral később Pufi újra menetkész volt, mehettünk tovább megnézni a híres függöny fügefa egy elképesztő példányát:

Azután pedig Ausztrália legfurább teremtményeit, a kacsacsőrű emlősöket. Komolyan, ilyen állat racionálisan egyszerűen nem létezhetne.

Végül pedig a nem túl nagy, de annál festőibb Millaa Milla vízesést:

dscn4556.JPG

És amikor már jól megnyugodtunk, hogy minden ok, na persze akkor Pufi elkezdte újra a lemerülés jeleit mutatni. Itt már sejtettük, hogy bizony nem az aksival volt gond már reggel se, úgyhogy nagy irammal nekiindultunk a legközelebbi nagyvárosnak, Innisfail-nek (angolosok, na mit jelent az Innisfail-ből a „fail”? :)), hogy ott majd adott esetben nagyobb eséllyel találjunk valakit, aki kideríti a hiba valódi okát. A probléma ott kezdődött, hogy Innisfail még vagy 50 km-re volt tőlünk, és egy dimbes dombos szakaszon kellett átverekedni magunkat egy szépen kacskaringózó szerpentinen. És mit ad isten, térerő mutatóban sem volt a dombok között. Kezd jól alakulni a sztori, ugye? Szóval mentünk, mentünk, Pufi egyre furább hangokat kezdett kiadni, aztán egyszer csak éreztem, hogy hopp, már a gázra sem igazán reagál. Ekkor született meg a döntés, hogy nincs mese, a pár száz méter múlva esedékes lejárónál meg kell állni, mert gázpedál nélkül viszonylag nehéz lenne elérni Innisfail-be. Útról lekanyarodás, megállás, éééés ottmaradás, se előre, se hátra. Szerencsétlenség: térerő nuku. Szerencse: rajtunk kívül még volt pár autó a kis füves placcon, mivel sikerült egy nemzeti park útszéli kemping helyére lekanyarodnunk, ahol már pihentek néhányan. Úgyhogy mikor megbizonyosodtunk arról, hogy innen Pufi már sehova sem megy magától, nagy boci szemekkel megkértem az egyik kempingelő nyugdíjas párt, hogy ugyan már vigyenek vissza engem a 10 percre levő domb tetejére autóval, ahol újra van térerő, hogy hívni tudjam a helyi autóklubbot, immár másodszor. Ez így is lett, dombra autóval fel, autóklubb hív, elmagyaráz hol vagyunk, meg hogy ott nem lesz térerő, úgyhogy jól jegyezzék meg, nem mondjuk el még egyszer, Pufihoz visszaautózás, és vár. Meg tovább vár. Még egy kicsit. Na, talán még egy óra. És még egy… Aztán amikor már kezdtük feladni a reményt, megérkezett egy mentő trailer, benne ugyanazzal a pacákkal, aki korábban délelőtt kicserélte nekünk az aksit. Próbáltunk nem túl dühösek lenni rá, hiszen mégiscsak ő volt az egyetlen reményünk szombat éjjel. Most kénytelen volt kicsit jobban elmerülni a problémába, és elég hamar kiderült, hogy bizony a generátorral volt a baj, nem az aksival. Úgyhogy egy képzeletbeli útkereszteződéshez érkeztünk: vagy ingyen elvontat minket abba a szervízbe, ahol ő dolgozik (meg egy magyar férfi, akivel pont pár napja vettük fel a kapcsolatot a magyar-ausztrál facebook csoporton keresztül), vagy bevontat minket abba a városba (Innisfail), ahova tartottunk, viszont ezt már extra felárért, mivel az majd 20 km-rel messzebb van, mint az autóklub szolgáltatásába beletartozó ingyenes 20 km-es vontatás. Bár hirtelen jól hangzott az első, ingyenes verzió, de hamar kiderült, hogy a szervízük éppen tele van munkával, és valószínűleg szerda előtt nem tudnak ránézni Pufira. És mivel rajtuk kívül nincs másik autószervíz a környékükön, így gyakorlatilag 3-4 napra biztosan ottragadnánk. A második esetben bár rögtön fizetnünk kéne a vontatásért, viszont Innisfail-ben van legalább 4-5 autószerelő, akik közül talán már hétfőn is rá tudna valaki nézni Pufira és megjavítani a generátort. Természetesen erre garancia nem volt. Rövid tanakodás után ez utóbbi megoldást választottuk, úgyhogy Pufi trailerre fel, és irány a teljesen ismeretlen Innisfail.

dscn4583.JPG

Úgyhogy este 10-re megérkeztünk Innisfail-be, a srác letette Pufit az egyik szervíz előtti mellékutcába két kuka közé. Roppant hangulatos hely volt (se), úgyhogy bár eredetileg az volt a terv, hogy szokás szerint Pufiban alszunk, de az elcsigázottságunkat és az érthető rosszkedvünket nem akartuk tovább rontani azzal, hogy egy ennyire idegen és barátságtalan helyen hajtsuk álomra a fejünket.

Ilyen volt nappali világosságban a hely, higgyétek el, sötétben sokkal gázabb volt:

dscn4617.JPG

Megoldás: gyorsban foglaltunk on-line egy közeli szállást, felpakoltunk magunkra pár cuccot, és indul! Nos, a szállás pont olyan volt, amilyen egy minden mindegy alapon 5 perc alatt befoglalt helynek kell lennie: kicsit retro, kicsit gáz, egyáltalán nem vonzó. Cserébe nem túl olcsó és viszonylag tiszta. Az is valami, ott, akkor nagyon tudtuk értékelni, hogy nem egy kietlen utcán kell 2 éjszakát eltöltenünk.

dscn4592.JPG

dscn4593.JPG

És hát szerencse a szerencsétlenségben, bizony ezerszer rosszabb helyen is lerobbanhattunk volna az utunk során, mondjuk Northern Territory egyik világvégi kis falujában, több száz kilométerre a legközelebbi szervíztől. Innisfail egész korrekt kis városnak bizonyult, szép parti sétánnyal, helyes kis fish and chips-essel és nagy meglepetésünkre rengeteg art deco épülettel. Úgyhogy bár váratlanul jött ez a 2 napos kényszerszünet, de végül egész hetyke kis teljes napos programot rittyentettünk a nagy ijedtségünkre.

És minden jó, ha jó a vége: hétfő reggel végül azonnal ránéztek Pufira a szervízben, és bár első körben úgy tűnt, hogy a generátort ki kell cserélni, a végén meg tudták szerelni és egészen olcsón megúsztuk az egész kalandot. Úgyhogy a nap zárásaként még gyorsan meg is látogattuk Ausztrália legmagasabb vízesését, a Wallaman Fallst!

 

Airlie Beach – paradicsom a ciklon után

Airlie Beach az egyik legkedveltebb üdülőparadicsom a keleti parton, ami egyrészt annak köszönhető, hogy a környező Whitsunday szigetek álomszépek, másrészt pedig a Nagy-korallzátony legdélebbi részei is könnyűszerrel elérhetőek onnan. Maga a város számunkra nem volt túlságosan lenyűgöző, kb. mint Siófok Balatonon. Ráadásul jelenleg még a sebeiket nyalogatják a környékbeli lakosok, mivel idén március végén egy brutális ciklon kapta el az üdülővárost és a szigeteket. Debbie, a ciklon, nagyon komoly pusztítást végzett mindenhol és még a mi érkezésünkkor, júliusban sem sikerült teljesen helyreállítani a rendet.

Igazából túl sok időt már nem is akartunk Airlie beach-en tölteni, viszont volt egy dolog, ami maradásra bírt minket még egy napra. Mégpedig az, hogy ha már egyszer lentről, a vízből sikerült megnézni a korallzátonyt közelebbről, akkor ugyan már, nézzük meg fentről, a levegőből is egy kisrepülővel.

dscn5019.JPG

Habár már az óriási sugárhajtású repülőkön való repülést eléggé megszoktuk az elmúlt évek alatt, azért egy ilyen kis propelleres lélekvesztővel repülni egészen más élmény. Minden egyes széllökést megérzel, a nyomáskülönbségeknek köszönhető hirtelen, pár méteres magasságváltozásra a gyomrod azonnal liftezéssel reagál, a zaj néha fülsüketítő. Egyszóval remek móka, majdhogynem számolod a perceket és minden érzékszerved csúcsra van járatva, pihenni, bealudni eszedbe se jut. Cserébe viszont mindenki ablaknál ül, és szájtátva lesheti fentről a tényleg lélegzetállító Whitsunday szigeteket, majd magát a Nagy-korallzátonyt.

És íme a híres "heart shaped" korall:

dscn4986.JPG

dscn4988.JPG

Minden centjét és másodpercét megéri egy ilyen repülés, egyszerűen kihagyhatatlan élmény Airlie Beach-nél!

Zárásul még egy színes sztori az „ezt már nem hiszem el” rovatunkból. Amíg vártuk, hogy megérkezzen a kisrepülőnk az Airlie Beach-i reptérre, találtunk egy hirdetést és egy makettet magáról a reptérről, néhány fura házzal a le/felszállópálya mellett. A lényeg, hogy most óriási házvásárlási akció van a reptéren, mégpedig olyan házakra, amelyek saját, különbejáratú garázzsal rendelkeznek a kedves ügyfél magánrepülőjének vagy helikopterének tárolására. És ha éppen kedve támadna Mr. és Ms. Moneybag-nek egy kis repülésre, csak lebattyognak a nappaliból egy köntösben a garázsba, beszállnak a járműbe, kitolatnak vele a kifutóra, és voilá, már repülhetnek is át valamelyik Whitsunday szigetre egy habos cappuccinora. Hiába, élni tudni kell. Mondjuk azért azt nem tudom, hogy mennyire élvezném a háztól 20 méterre fekvő felszállópályáról jövő egész napos zajt, de kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít.

dscn4898.JPG

dscn4900.JPG

dscn4917.JPG

És akkor ezennel elérkeztünk az utolsó előtt teljes hetünk beszámolójának a végére, már csak egy beszámoló maradt a 16 és fél hetes ausztrál körutazásunkból!

Végül szokás szerint néhány extra kép a hetünkről.

Szeretettel,

Andi és Zoli

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azausztralia.blog.hu/api/trackback/id/tr8812778804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tke 2017.08.27. 00:59:40

Durván hosszú poszt..., csak a korallzátonyos részbe olvastam bele.
Régóta írják, ráadásul hozzáértők, hogy haldoklik. Tényleg mindenkinek személyesen kell ellenőriznie? Ezzel mennyit segítettél a zátonynak? Mindenki marha felelősen nyilatkozik marha okosakat, de kicsit hátra lépni, lemondani a repcsiberregtetésről és a fogyasztásról kevesen mernek.
Tisztel Poszter! Meggyőződtél arról, hogy a tudósok írása nem mese, nem hoax. Nálad a labda, hogy ugyanilyen áldozatot hozva tegyél valami valóságosat az élővilágért...

AtoZ 2017.08.27. 12:26:35

@Tke: Kedves Tke, Először is leszögezném, hogy teljesen egyetértek Veled abban, hogy mindenkinek egyéni felelőssége a környezetét védeni, minél többet megtenni azért, hogy a CO2 lábnyoma minél kisebb legyen az életében. Ebben nincs vita közöttünk. Viszont kérlek vedd figyelembe, hogy ez nem egy tudományos, hanem egy Ausztrália szépségeit és problémáit bemutató blog, nem célunk mély, tudományos ismereteket megosztani általa, inkább csak személyes tapasztolatokat próbálunk átadni erről fantasztikus kontinensről, magyar nyelven. Se többet, se kevesebbet.

Viszont az, hogy egy utazásról és Ausztráliáról szóló blogra megérkezel, kijelented, hogy szartál az egész posztra (és ezekután gondolom a többi bejegyzésünkre is), csak egy icipici részét olvastad el, majd lecseszel, hogy nem törődünk a Nagy-korallzátonnyal, és számonkéred, hogy mi mit teszünk annak érdekében, hogy ne romoljon tovább az állapota, úgy, hogy még a fáradtságot sem vetted, hogy legalább a blogon keresztül csak egy pincurit is megismerj minket, a mentalitásunkat, a környezettel való kapcsolatunkat (ami igenis benne van néhány korábbi bejegyzésünkbe), nos, őszintén szólva visszatetszést keltő és abszurd. Azt gondolom, hogy ilyen kommunikációval két hatást érsz el: egyrészt felbaszod a kommunikációs partneredet azonnal (aki 5 perccel ezelőtt még azt se tudta, hogy létezik egy Tke nevű Poszter, és egészen jól eléldegélt enélkül is), másrészt megpróbálod belekényszeríteni egy "kinek nagyobb a farka", jelen esetben "kinek kisebb a CO2-es lábonyoma" típusú, kissé gyerekes bizonyítási vitába. Köszönöm, de ilyen indítás után nem gondolom, hogy Neked bármit is bizonyítanunk kéne.

'it's cool to know nothing' 2017.08.27. 22:20:48

Nem kell temetni a Nagy Korallzátonyt. Amikor először jártam arra a 1990-es években, akkor éppen a Crown of Thorns nevű tengericsillag (Töviskoronás tengericsillag) által végzett pusztítással volt tele a sajtó. Hatalmas területeket pusztított el, és egyre csak terjedt.

Azóta már nem is hallani róla.

A Debbie pusztítás miatt most a déli részekre megyünk (Heron), ott se kifehéredés, se Debbie, se box jellies, úgyhogy remélem tökéletes lesz minden. De a Whitsundays továbbra is örök kedvenc. A Whitehaven beach-et sajnálhatjátok, hogy kihagytátok. (látom a képeken, hogy felülről azért megnéztétek).

'it's cool to know nothing' 2017.08.28. 14:37:11

@Tke:
Kb. olyan ez az érvelés, hogy azért ne szüljenek a magyar nők gyereket, mert a világ túlnépesedik. A problémát ott kell megoldani, ahol az ok van, nem máshol.

Ausztrália a legnagyobb széntermelők között van a világon. Ők ezt a szenet eladják Kínának, aki a Decathlonban vásárolt erdőjáró és természetvédő (szigorúan khaki színű) ruhádat, valamint a megjegyzésed megírásához készült számítógépet gyártják azzal a villamos energiával, amit az ausztrál szénnel termelnek.

Leszel szíves nem használni semmit, ami Kínában készült, akkor az Ausztrál szénbányák is bezárhatnak, és a globális felmelegedés lassulhat. Látod, igazából te vagy az oka a korallok kifehéredésének, pedig nem is jártál ott.