AUSZTRÁLIA A-TÓL Z-IG

Ausztrál körutunk legjei (1. rész)

2017. december 17. 13:05 - AtoZ

Immár négy hónapja, hogy visszaérkeztünk Sydney-be a 29 000 km-es Nagy Ausztrál Körutunkról, és bizony a dolgos hétköznapokban sokszor olyan, mintha csak egy álom lett volna. Szerencsére a közel 20 000 fénykép, rengeteg drónfelvétel és több, mint száz óra videó azért egyértelművé teszi, hogy eddigi életünk legizgalmasabb 4 hónapja valóban megtörtént. Mind a mai napig sokszor felemlegetünk egy-egy pozitívan vagy negatívan kiemelkedő helyszínt, élményt, és arra gondoltunk, hogy összegzésképpen Veletek is megosztjuk az ausztrál utazásunk leges-legjeit sok-sok képpel és némi kommentárral. Akkor lássuk csak… 

 au.jpg

 

Legszebb beach - Dolphin cove, Cape Arid (Western Australia)

Egyből bele a sűrűjébe, talán ebben a számban indult a legtöbb versenyző, képtelenek lennénk megszámolni, hogy a 4 hónapos utazásunk alatt mennyi strandot látogattunk meg. És nem is akármilyeneket, egy idő után már tényleg nehezen tudtuk befogadni a türkizkék tengeri képeket a hófehér homokkal. Mintha egy konstans Instragram filtert tettek volna a szemünk elé. Ebből kifolyólag ez a kifejezetten szubjektív döntés nem volt könnyű, de végül a Cape Arid Nemzeti Parkban található Dolphin Cove-ra esett a választásunk. Hogy miért? Nos, amikor egy laza erdei séta után egyszer csak megérkeztünk egy dombtetőre, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a vakítóan fehér homokos partszakaszra, ahol éppen emuk sétálgattak, a türkiz tengerben pedig delfinek ugrándoztak, mindezt úgy, hogy rajtunk kívül senki sem volt közel és távol, nos akkor ott elégedetten csettintettünk, hogy igen, ez az.

 

Legszebb erdő – Daintree Nemzeti Park (Queensland)

Rendszeresen felmerül bennünk a kérdés, hogy ha választani kéne egy erdei és egy tengerparti ház közül, melyiket választanánk. Habár imádjuk a csodaszép tengerpartokat, valószínűleg mégis az erdei lakot választanánk mindketten otthonunknak. Szerencsére az utazásunk során nem kevés erdőt is sikerült bejárnunk, viszont ebben a kategóriában nem kellett sokáig gondolkoznunk a válaszon: egyértelműen a Daintree Nemzeti Park esőerdeje volt ránk a legnagyobb hatással. Habár ázsiai hátizsákos utunkon (lásd AZ Ázsia) jártunk már korábban is esőerdőkben, de Daintree messze a legősibb érzést keltette bennünk. Ami nem is csoda, hiszen némelyik most is ott található primitív növény ősei akár már 110 millió évvel (!!!!) ezelőtt is élhettek ezen a területen. Ráadásul ez az esőerdő közvetlenül a tengerparttal határos, így ott még választanunk sem kéne erdő vagy tenger között, mindkettő egyszerre van jelen. Daintree-be mindenképpen vissza szeretnénk még térni, immár egy olyan terepjáróval, amivel akár folyókon is kényelmesen át tudunk kelni. Merthogy van ilyen is az erdőben egy pár...

 

Legszebb nemzeti park – Karijini Nemzeti Park (Western Australia)

Itt sem volt vita egy másodpercre sem, egyértelmű, hogy az utunk legfantasztikusabb nemzeti parkja a varázslatos nevű Karijini volt. Nagyjából két évvel ezelőtt Andi egy utazási magazinban olvasott először Karijini-ről, le is tette a haját azonnal, és igazából ezzel ott ki is lett jelentve, hogy nekünk bizony körbe kell utaznunk ezt az országot előbb vagy utóbb, de inkább mielőbb. Ebből kifolyólag az elvárás nagyon magas volt Karijini felé, de a park ezt a lécet profi magasugróként bőségesen átvitte. 3 napot töltöttünk el a területen, és még így sem sikerült az összes szurdokot végignéznünk. Ennek egyrészt a szurdokok közötti viszonylag nagy távolság volt az oka, másrészt pedig az, hogy úgy tűnik Nyugat Ausztráliában a túraútvonalak nehézségi fokait vérprofi ipari alpinisták határozzák meg a saját szintjüknek megfelelően. Habár a skála 1-6-ig terjed, a tapasztaltunk szerint a 4-es és afeletti túrákon szinte bármi előfordulhat: 10 fokos hőmérsékletű patakon való átúszás, csúszós sziklaszirteken egyensúlyozás, 70 fokos lejtőkön lejutás úgy, hogy mozgó kavicsokon kell végig billegni (majd persze ugyanarra vissza felfele). Egyik-másik szakaszon nem éreztük feltétlenül biztonságban magunkat, de szerencsésen végig tudtuk járni a legnevezetesebb kanyonokat, és felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Na, meg iszonyatos mennyiségű vörös homokkal, ami az összes ruhánkba, a hajunkba és az autónkba is beleette magát. Jó érzés volt Karijini után újra kijutni egy városba, ahol napokig csak mostunk és takarítottunk.

 

Legjobb ingyenes szállásunk – Robyn Falls (Northern Territory)

Az utunk során ahol csak lehetett, próbáltuk ingyen megúszni a kempingezést, amire Ausztráliában igen sok lehetőség van, különösen a nagyobb városoktól távol, akár természetvédelmi területeken is. Ráadásul némelyik ezek közül meseszép helyeken található. Számunkra a legfantasztikusabb a Robyn falls melletti kis vadregényes parkoló volt, Darwin fele tartva. Akkor már 3 hónapja voltunk úton, és kezdett elfogyni a szuflánk. Egyre gyakrabban voltunk ingerültek, a napi több száz km kocsiban ülés kezdett roppant fárasztó lenni, éreztük, hogy merülnek le az elemeink. Már nem volt messze Darwin, de igazából pont nem egy városra vágytunk, hanem arra, hogy kicsit megállhassunk valahol és ne kelljen semmit tervezni, sehova menni, semmit sem csinálni. Egyszer csak megláttunk egy kis táblát az út szélén, amely a számunkra ismeretlen Robyn Falls irányát mutatta. Először tovább is hajtottunk, aztán mégis visszafordultunk, hogy na, ha már itt vagyunk, nézzük meg magunknak ezt a vízesést. (Igen, be lehet sokallani a vízesésektől is, nekünk egy idő után sikerült is). Maga a vízesés a futottak még kategóriába esett, nem volt egy mindent lehengerlő élmény, pláne a korábban látottakhoz képest. Viszont. Észrevettük, hogy az út mellett folyó kis patak partján, egymástól elszeparált, majdhogynem privát placcok vannak, amiket szépen elfoglaltak a kempingező családok. Kivéve egyet. A legszebbet. Először csak egy szendvicsezésre álltunk meg, de ott akkor éreztük, hogy elég, kész, muszáj megállnunk egy kicsit pihenni. Úgyhogy kézifék be, függőágy ki, fagyűjtés ON, és egy óra múlva már teljes zenben pihentünk a kellemesen csordogáló patak mellett, Andi a függőágyban, én meg a bongó dobbal a kempingszékben. Ott fogalmazódott meg bennünk, hogy bármennyire is tartani kell az itinert, nincs mese, rendszeresen meg kell állni semmit sem csinálni, nincs értelme túlpörgetni az élményközpontjainkat.

                             

Legkedvesebb kisváros – Esperance (Western Australia)

Imádjuk a kisvárosokat a kis piacokkal, hangulatos kávézókkal, emberléptékű méretekkel. Számos varázslatos helyen jártunk 4 hónap alatt, de az egyik legemlékezetesebb megérkezésünk Esperance-ba volt, ami csak úgy mellékesen „reményt” jelent magyarul. Nomen est omen, ugyebár. Szóval az úgy volt, hogy 3 napba telt átautóznunk Ausztrália egyik legkietlenebb területén, a Nullarboron (itt is a név kötelez: Null Arbor, azaz Fa egy szál sem), és már úgy igazán jól jött volna feltöltenünk az ételkészleteinket, vagy akár tusolni egy jót, esetleg habzsidőzsizni egyet egy pohár frissen készült kávéval. A három napos autózás után az első utunkba eső „város”, Norseman, óriási csalódás volt a lepukkant, elhagyatott ’vadnyugati’ városképével, gyakorlatilag menekültünk onnan. Ebben a letargikus, mi jöhet még, ide lőjetek hangulatban sikerült aztán fél nap múlva megérkeznünk a Remény kisvárosába, a közel 10 000 fős Esperance-ba. Nagyjából 5 perc alatt zártuk a szívünkbe a helyet, a remek kis tengerparti piknikező asztalokkal, aranyos kávézókkal, igazi ’no worries’ mentalitású, kedves emberekkel együtt. Már ez is elég lett volna pár kellemes nap eltöltéséhez, de ha még hozzátesszük, hogy van egy rózsaszín tó, egy 30 km-es tengerparti körút hófehér homokos türkiz vízű strandokkal, egy igazán remek kézműves sörfőzde (Lucky Bay Brewery), egy elképesztően egyedi halbőrkikészítő kisüzem (na ezt a kifejezést sem hiszem, hogy bárki is leírta volna korábban), ésatöbbi, ésatöbbi. Ja, és Esperance mellett található a már korábban említett Dolphins Cove, amit ugye a körutunk legszebb strandjának választottunk meg. Egyszóval nem gyenge hely Esperance, na. Oda még visszatérünk valamikor.

 

Legszebb napfelkelte - Pebble beach (Exmouth, Western Australia)

Ez sem éppen könnyű kategória. Valószínűleg harmincX évünkben összesen nem láttunk annyi napfelkeltét, mint az utazásunk 4 hónapja alatt. Szinte minden nap a nappal keltünk, köszönhetően annak, hogy az itteni őszben és télben utaztunk, azaz a nap csak olyan fél7- 7 körül kelt.  Azért egy gyönyörű napfelkeltével kezdeni a napot, nos, nem igazán lehet ennél jobbat kitalálni. Ennél talán csak a napfelkelte egy frissen főzött kávéval a jobb. Ebben is volt részünk, nem kevésszer… :)

Mindenesetre az egyik legemlékezetesebb napfelkelténk Exmouth mellett volt. Exmouth több szempontból is különleges hely, egyrészt onnan is indulnak cetcápa túrák (erről majd még később szó lesz…), másrészt pedig mivel egy észak-déli tájolású félszigeten fekszik, ezért a félsziget egyik oldaláról a tengerbe omló naplementét lehet megnézni, a másikról pedig a tengerből kelő napfelkeltét. Nem szórakoztunk sokat, előző este még pont elkaptuk a naplementét, majd miután egy útszéli parkolóban aludtunk pár órát, már keltünk is megnézni a napfelkeltét a legközelebbi strandon, Pebble beach-en. (A strandon sajnos tilos volt a vadkempingezés). Nem nagyon lehet mit hozzátenni az élményhez, úgy volt tökéletes, ahogy…

                             

Legunalmasabb útszakasz – 3 Way Roadhouse (NT) és Townsville (QLD),  kb 1800 km

Ausztrália nagy. Nagyon nagy. És bizony vannak szakaszok, ahol aztán semmi sincs. Több száz, de inkább ezer km-en keresztül. Ráadásul a sebességhatár általában 110 km/h, és nem érte meg gyorshajtani, mert akár egy heti költségvetésünk bánhatta volna a kis sietséget. Így is sikerült egy gyorshajtás összeszednünk a 29 000 km alatt, 60 helyett 69-cel „repesztettünk”, kemények vagyunk, na. Visszatérve Ausztrália legunalmasabb szakaszára: ez az ország közepétől a keleti partra való eljutás volt. Kb. 1800 km-t tettünk meg 3 nap alatt száraz szavannákra hajazó környezetben. Ez így elsőre lehet, hogy elég lassúnak hangzik, pláne úgy, hogy ezalatt az 1800 km-en keresztül semmi, de tényleg semmi érdekes látnivaló nem volt az úton, ezért megállni sem nagyon volt hol, meg minek. Viszont egy nap alatt Pufival nem nagyon tudtunk 6-700 km-nél többet megtenni, egyrészt mert ekkor már a hátunk közepére kívántuk a kocsiban ülést, másrészt pedig tél lévén a nap olyan fél 6-6 körül már le is ment, sötétedésben pedig Ausztráliában nem tanácsos autózni a tömegesen ugrabugráló kenguruk és akárhonnan felbukkanó szarvasmarhák miatt. Mindenesetre ezen az 1800 km-en sokat láttunk mindkettőből, észnél kellett lenni, ha nem akartuk felavatni a kocsink elején tespedő kengururácsot.

                             

Legszebb naplemente -  80 mile beach

Ismét egy nehéz kategória, hiszen az utunk alatt majdnem minden második nap meseszép naplementéhez volt szerencsénk, különösen az ország nyugati részén. Sydney-ben ugye szinte megszoktuk a csodálatos napfelkeltéket, de tengerbe omló naplementéért nyugatra kellett mennünk. A legszebbet viszont észak-nyugaton láttuk, a beszédes nevű 80 mile beach-en, Broome előtt. Egy olyan strandról beszélünk, ahova autóval is simán be lehet hajtani (na persze csak 4x4-essel), és ahogy láttuk, az esti naplemente nézés bizony rendszeres tömegsport volt a helyen. Voltak, akik a teljes lakóautójukkal álltak be a tenger elé, kempingszék és kempingasztal kirak, valami kellemes kis fehérbor megbont, majd üvegpohárból szürcsölgetve a nedűt nézték, ahogy a tenger elnyeli a nap utolsó sugarait is. Hiába, élni tudni kell…

 

Legnagyobb csalódás – Cetcápával úszás cetcápa nélkül Coral Bay-ben (WA)

Na ezt még mindig nem sikerült lelkileg teljesen feldolgoznunk. Már az elindulás előtt, a költségvetésünk összerakásakor is külön rubrikát szántunk az excel táblázatban a cetcápával való úszásnak. Mivel ez nem egy olcsó mulatság (~350 AUD / fő), ezért nagyon meg kellett gondolnunk, hogy bevállaljuk-e, hiszen majdnem a teljes heti költségvetésünk volt két főre a díj. Viszont mivel pont a lehető legjobb időben voltunk Coral Bay-ben a cetcápákkal való úszáshoz (május), ezért úgy döntöttünk, hogy ezt az egyedülálló alkalmat nem szabad kihagyni. Pénz becsenget, másnap irány a csoportos túra, profi szervezés, menő hajó, plusz egy kisrepülő az égből hesszelte a tengert cetcápákra lesve. Addig is, amíg a légi felderítés zajlott, mi nyomtunk pár „légzőcsöves merülést” (azaz sznorkelezést) a 3 centi hideg vízben. Habár a látvány meseszép volt, rengeteg szirticápát, többféle ráját láttunk közvetlen közelről, de a hideg víz miatt a végén már inkább maradtunk a hajón, és vártuk, hogy végre megkapjuk a koordinátákat a cetcápához. Aztán csak vártunk. És vártunk. A szervezők már mindent elmagyaráztak ezerszer, próbáltak viccelgetni is, nagyon megörültünk egy a közelben felbukkanó bálnának is, de a hívás csak nem jött a repülőről. Úgyhogy egyszer csak eljött a pillanat, hogy lehúztuk a rolót, és kihirdetésre került a túra sikertelensége. Hiába láttunk mesés víziállatokat a nap során, a Nagy Vad hiánya csalódást okozott bennünk. Ilyen esetben a hajós cég ad egy ingyenes voucher-t a látogatóknak, amit bármikor be lehet váltani egy újabb próbálkozásra. Mi úgy döntöttünk, hogy ezt a lehető leghamarabb beváltjuk, így végül 2 nap múlva visszatértünk Coral Bay-be, nagy lelkesedéssel, hogy na, itt az idő, most aztán olyan cetcápa úszást rendezünk, hogy ihaj. Forgatókönyv ugyanaz, hajóba be, repülő fel, mi vízbe be, sok szép állatot megcsodál, reggeli, ebéd, tengés lengés, viccmesélés, ééééééés… semmi. Újra csak a sikertelenséget tudtuk elkönyvelni, és habár ismét nagyon élveztük a napot, valamint azért 350 dollárért gyakorlatilag két teljes napon keresztül hajókáztunk meg sznorkeleztünk a világ egyik legszebb tengeri nemzeti parkjában, azért a csalódottságunkat nem tudtuk leplezni. És sajnos már nem járt egy második voucher, el kellett fogadnunk, hogy ezt a pontot nem tudtuk a bakancslistánkról kihúzni…

                             

Legjobb meglepetés – Homokrallyzás Fraser Islanden (QLD)

Az utunk vége felé volt még egy sziget, ahova nagyon szerettünk volna eljutni, mert csodálatos dolgokat hallottunk, olvastunk róla. Ez a sziget Fraser Island volt, Brisbane felett pár száz km-re. Az egyetlen apró bökkenő az volt az egésszel, hogy Fraser Island csak és kizárólag komoly 4x4-es autókkal autózható be, mivel az egész sziget homokból van. Sőt, egész pontosan a világ legnagyobb homokszigetéről beszélünk, ami minden évben számos autót nyel el, és rendszeresek a komoly elakadások a nagyarcú, de tapasztalatban terepezők körében. Na most Pufi (a 4x4-es Mitsubishink) ugyan teljesen korrekt, félprofi 4x4-es járgány volt, magas hasmagassággal, felezőváltóval, de én azért koránt sem nevezném magam szenior homokcsapató sofőrnek. És mivel pár nappal korábban volt egy kisebb vontatásos sztorink Pufival, ezért kicsit tartottunk tőle, hogy ha bármi gebasz is történik Fraser Island-en, akkor az bizony a hitelkártyánk mínuszba kerülésével fog járni. Ugyanis a szigeten nincs autómentő, a szárazföldről kell áthívni valakit aranyáron. Szóval elgondolkoztató volt a szituáció, de azért szerencsére győzött a kíváncsiságunk, és nekivágtunk Fraser-nek.

És milyen jól tettük! Konkrétan az utunk legnagyobb kellemes meglepetése volt a sziget, olyannyira, hogy azonnal felkerült a ’bár már voltunk ott, de bármikor visszamennénk, sőt tuti vissza fogunk menni’ listánk első helyezettjei közé. Hogy miért is? Nos, először is a 120 km hosszú homokos partjáért, ahol nincs út, csak a homokban lehet végigcsapatni, mégpedig apály idején. (Dagálykor meg szépen el lehet akadni). Tehát gyakorlatilag olyan, mintha Budapest és Győr között nem az M1-esen zúznál végig az autópályán, hanem egy végeláthatatlan homokos strandon, amit folyamatosan nyaldos a tenger. Elmondhatatlan élmény.

A másik pedig, hogy a sziget belseje meg trópusi esőerdő. Igen, a homokon. Ez gyakorlatilag a világon is párját ritkítja, hogy egy homokos szigeten megtelepedjen egy esőerdő. Fraser Island-en ez egy gombának köszönhető, ami le tudott bontani annyi tápanyagot a szigeten, hogy a fák, bokrok, füvek kényelmesen érezzék magukat ott. Tényleg hihetetlen, ahogy egy komoly strandon csapatás után egyszer csak bevágsz az egyik, sziget belsejébe vezető ’utak’ egyikére, amit útnak csak óriási jóindulattal lehetne nevezni. Konkrétan 1 autó épphogy elfér ezeken a homokos ösvényeken, ellenben kétirányúak, és nem nehéz elakadni rajtuk. Úgyhogy mész, mész, drukkolsz, hogy ne akadj el, aztán a kanyarból egyszer csak szemből feltűnik egy szembejövő autó. Ilyenkor farkasszemnézés, kis töprengés, és valamelyikőtök elkezd tolatni a legközelebbi kis útszéli kiállóig, amit korábban fél szemmel mintha láttatok volna. Oda valahogy felevickélés, a másik szépen lassan elsandalog melletted, köszöntök, és mentek tovább az utatokra. Egyszer-egyszer még vicces, meg izgalmas, de a 10. után már drukkolsz, hogy namostakkormárnejöjjönsenkiszembe!!! Általában velünk jófejek voltak a szembejövők, mert látták, hogy bizony nem éppen egy űber-hard-core terepjárgánnyal állnak szembe, és segítették inkább az előrehaladásunkat. Azonban a szigetre bejáratosak a turistacsoportok behozására felkészített mega-brutál 4x4-es buszok, amik amikor jönnek szembe veled, először is összerottyantod a gatyádat, majd hanyat-homlok tolatva menekülve keresed a legközelebbi leágazót, hogy félreállhass. Igazán jó szórakozás.

Cserébe viszont a sziget beljesében olyan kristálytiszta tavak találhatóak, mint a Lake McKenzie vagy a Lake Wabby. Különösen az előbbi elképesztő élmény, ugyanis annyira tiszta, hogy amint belegázolsz, nem tudod eldönteni, hogy akkor most meddig is ér a víz a lábadnak. Nem vicc, ilyet még tényleg nem láttunk. A tó tisztaságának az a titka, hogy nem ered sehonnan, hanem gyakorlatilag az esővíz gyűlt össze egy vízzáró réteg felett, közel 0 tápanyaggal. Meseszerű élmény…

És még sorolhatnánk a különlegességeket a fantasztikus, óriási fákkal (ahogy azt említettük, trópusi esőerdő van a szigeten!!!), a vad dingókkal, az izgalmas kempingekkel, meg egyáltalán a semmihez sem fogható vadon érzéssel. Fraser Island egy fogalom, amit mindenkinek látnia kéne.

Ja, és végül Pufi nagyon jól viselkedett, bőszen szelte a kilométereket, nyelte a homokot meg a tengervizet, simán megállta a helyét a komoly Landcruiserek, Land Roverek és társai mellett. Well done, Pufi, well done!!!

Nos, akkor ennyi lett volna már, még összegyűjtöttünk további 10 leg-élményt, amit majd az elkövetkezendő hetekben fogunk megosztani veletek, valószínűleg már csak az új évben… :)

 

Szeretettel,

Andi és Zoli

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azausztralia.blog.hu/api/trackback/id/tr2613506509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ladislav 2017.12.18. 19:06:19

Köszönöm szépen a beszámolót. Nagy élmény lehetett!
Boldog karácsonyt és új évet!

AtoZ 2017.12.19. 08:31:41

@Ladislav: koszonjuk mi is, valoban az volt. Barmikor elindulnank ujra!

szeme közé, laposan! 2017.12.22. 12:11:04

Továbbra is csak annyit tudok mondani, hogy beszarás ez az egész! Esetleg videók is lesznek?