Hol is kezdjük. Kicsit felgyorsultak az események velünk az elmúlt hónapokban, Zoli végre megcsinálta a 8-as szintű angol nyelvvizsgát, így karácsonyi ajándékként beadtuk a letelepedési engedély iránti kérelmünket. Hoppá, kicsit, ki a király? Na jó, ez még azért nem elegendő, hiszen csak akkor kapjuk meg az engedélyt, ha az Ausztrál Állambácsi is úgy gondolja, hogy meghív minket, de legalább a mi részünkről mindent megtettünk, amit meg lehetett, innentől a másik pályán van a labda. Mindenesetre ez egy óriási dolog volt számunkra, úgyhogy (most figyelj, nehogy lemaradj a nagy hírről!!) gyorsan vettünk is egy 30 éves lakókocsit. Ugye hogy ugye? Nagyjából mióta megérkeztünk Ausztráliába a nyálunkat csurgatjuk minden egyes durvábbnál durvább lakókocsi után. Aztán az egyik délutáni autózás közben megláttunk az út szélén egy láthatólag már nem mai darab lakókocsit, alias Kempit.

Kedves, 30 éves, korához képest jó passzban lévő poptop (fel-le mozgatható) tetejű lakókocsi, olyan, amilyet vontatni kell. Másnap Zoli megszkennelte, találkozott a tulajjal. Megegyeztünk, combosat alkudtunk, megvettük és vasárnap este leparkoltuk egy szervíz előtt. Kicsit sürgetett az idő, mert mi már hónapokkal azelőtt elhatároztuk, hogy a két hetes karácsonyi szünetben csinálunk egy Sydney - Melbourne - Adelaide - Sydney utazást, és ha már ilyen hirtelen ötlettől vezérelve megvettük a lakókocsit, akkor már szívesen mentünk volna vele. A szervízes megígérte hogy megnézi Kempit hétfőn.  Aztán kedden. Majd szerdán, amikor is már a telefont sem vette fel nekünk. Ettől egy csöppet bepöccentünk, úgyhogy Zoli nagy puffogva reggel 7kor irt is neki, hogy úton van hozzá. Ez hatott, és nagy nehezen belementünk, hogy akkor délután 2-re mostmáraztán tényleg átnézi. Habár ezzel a kis pár napos műsorával nem nyerte el éppen a bizalmunkat, de mivel pénteken volt karácsony, nem sok választásunk volt, kénytelenek voltunk megbízni benne. Na most ő azt állította, hogy Kempi a korához képest jól néz ki, meg simán elindulhatunk vele a kb. 3500 km-es Nagy Útra. Mi meg hittünk neki… (igen, ez az utolsó mondat bármilyen filmsorozaton nevelkedett olvasóban jogosan ébreszthet gyanút, miszerint lehet, hogy nem kellett volna hinni az autószerelőnek. Na de majd a következő részben minden kiderül...)

Szóval volt öröm és bódottá’, Karácsony napján, amíg az ozzi családok óriási zabálásokat tartottak, mi ünnepélyesen leblattyogtunk a parkolóba néhány vödörrel és ronggyal, majd röpke pár órácska alatt kisuvickoltuk átmeneti jövendőbeli mobil otthonunkat és még aznap este nekivágtunk AZ Útnak (ééééértitek, AZ útnak, A és Z, Andi és Zoli,  jóóóó mi?? nem? namindegy, hagyjuk). Az elmúlt 2 év egyik legnagyobb tapasztalata, hogy bárhova is megyünk, még este kell, hogy elinduljunk, mert ha reggelre terveztük az indulást, abból szinte kivétel nélkül hipp-hopp, déli kezdés lett.

Mivel korábban még sosem volt lakókocsink, az első kilométerek az esti forgalomban nem voltak éppen leányálomhoz hasonlatosak. Zoli minden idegszálával a sáv két szélét pásztázta, meg 5 másodpercenként próbált a középső visszapillantóba tekinteni, ahol is folyamatosan Kempi első panelje nézett vissza. Kellett kis idő, mire megszokta, hogy nem visszafele kell nézegetni, hanem leginkább arra figyelni, hogy az Ezüst Nyíllal (a kombi Holdenünkkel) maradjon a sáv mértani közepén, mert akkor Kempi is benne marad a sávban mindkét oldalon. Előzni meg nem nagyon kellett, mert azért 950 kg, az nem éppen pehelysúly, és v6-os motor ide vagy oda, viszonylag értelmetlen a piros lámpánál gyorsulási versenyre hívni akár egy 1.2-es Ford Fiestát is. Úgyhogy szépen ahhoz is hozzá kellett szoknunk, hogy bizony nyugodtan számolhatunk egy jó 70-es átlagsebességgel. Valamit valamiért, nemhiába a házát magával cipelő csiga a lassúság mintaképe...

Mindenesetre pár óra autózás után már késő éjjel megérkeztünk egyik, már korábban teszetelt szálláshelyünkre, egy tengerparti parkolóba Jervis Bay-ben. Óriási élmény volt, hogy végre nem kell a rengeteg cuccot az első ülésre pakolnunk, hogy a kocsi hátsó részében meg tudjunk ágyazni, hanem nemes egyszerűséggel hátravonultunk Kempibe, és fenséges körülmények között aludhattunk. Egészen reggel 7 körülig, amikor is a ranger (helyi közterületes) kopogtatásra keltünk. Zoli alsógatyás, gyűröttfejű beszélgetése kb. így hangzott:

Ranger:  Bocsi srácok, hogy felébresztettelek benneteket de itt nem lehet kempingezni.

Zoli: Ó elnézést, nem tudtuk, de akkor most azonnal megyünk is.

Ranger: Nyugi nem kell sietni, reggelizzetek csak meg, élvezzétek a tengert de estére azért inkább menjetek beljebb az erdő felé kempingezni.

A kedvességétől kissé meghatódtunk, meg aztán egyébként sem szándékoztunk maradni, úgyhogy megsütöttük a reggelinket a szinte minden parkban megtalálható ingyenes gázos BBQ sütőkön (ezt mind a mai napig nem tudjuk felfogni, hogy ezek tényleg mindig ingyenesek), ittunk egy kávét a már korábban megismert görögnél (aki kis mobil teherautóból árulja a parton a kávét) majd gurultunk tovább délnek.

A gurulás szó jól kifejezi a tempónkat, erősen elgondolkoztunk, hogy ha kb 300 km-t tudunk megtenni kényelmesen egy nap alatt, akkor bizony a tervezett 3500 km-re a két hetünk szinte teljesen rá fog menni, kevéske pihenőidővel. De ez a kis ijedtség nem tudott minket megakadályozni abban, hogy továbbra is szinte minden szép strand mellett megálljunk, pl. a tényleg misztikus Mystery bay-ben.

Ha már a megállás szóba jött, ejtsünk pár szót a lakókocsival történő parkolás nehézségeiről. Mivel az Ezüst Nyíl és Kempi együtt majdnem 10 méter hosszú, ráadásul a lakókocsival való tolatás eleinte egy teljesen hibbant, felfoghatatlan folyamatnak tűnt (konkrétan ellenkező irányba kell kormányozni az autót, mint azt gondolná az ember), bizony parkolóhelyet találnunk óriási kihívás volt a teljes út során. Általában két lehetőségünk volt: 1) elfoglalunk minimum 4 autónyi helyet, amit a helyiek általában nem éppen őszinte tapssal jutalmaznak. 2) A megnézni kívánt helytől úgy 1-1,5 km-re eltávolodva találunk egy legalább 20 méter hosszú, járdával párhuzamos parkolásra lehetőséget biztosító helyet. Egyik jobb mint a másik, ugye? Egyszóval a parkolás egyértelműen az egész lakókocsizás egyik legnagyobb hátránya, ez tény.

Mystery bay után még egy kicsit autóztunk a következő napi szállásunkig (Pambula beach), ahova szokásunkhoz híven már sötétbe érkeztünk, így megint kiváncsian vártuk a reggelt, hogy meglássuk, már megint milyen helyre vezetett minket a sorsunk.

Nos, ismét nem kellett csalódnunk, Pambula beach egy nagyjából 8 km hosszú mesés partszakasz. Bár mi még azt sem tudtuk, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk, a szörfösök már természetesen bent lovagolták a hullámokat. Ezen felbuzdulva ki is találtuk, hogy akkor menjünk egyet futni mezítláb a homokban, ami már korábban többször is remek ötletnek bizonyult. Ráadásul ez a kis reggeli homokbanfutás egyrészt olyan ‘béjvaccs’ érzéssel töltött el bennünket, másrészt jogalapot biztosított arra, hogy aznap többször is elégedetten csettintve emlegethessük egymásnak, hogy bizony, az aznapi sportolást már teljesítettük, úgyhogy az épp aktuális kávé/süti kombó teljesen megérdemelt (önigazolásban verhetetlenek vagyunk!).

Egy immár tényleg teljesen szokásos szabadtéri, hintában ülve elfogyasztott BBQ reggeli után jöhetett Eden városa, ahol az öbölre nyíló kilátóban megértettük, hogy miért ezt a nevet adták a városuknak a helyiek...

Aztán kicsit muszáj volt nekiiramodni, mert ilyen tempóval még Melbourne-ig sem tudtunk volna eljutni két hét alatt. Egészen Mallacoota-ig tartott a lendület, ami már nem New South Wales-ben, hanem Victoria-ban fekszik a tengerparton. Az egész város lényegében egy óriási kemping, a kb 900 fős kis település az iskolaszünetekben 8000 fős nagyvárossá növi ki magát, nagyon kedvelt nyaralóvidék. Szépen végigsétáltunk a kempingen, és kiveséztük, hogy akkor melyik lakókocsit vagy motorhome-ot választanánk, ha a kertünkben teremne egy pénzfa. Volt választék dögivel, de leginkább arra jutottunk, hogy egy 4x4-es terepjáró motorhome-ot választanánk, amivel nem kell semmit vontatni, a rendszerint terepjáróra vagy pick-up-ra épített hátsó rész a lakótér. Kényelmes, bárhova el lehet vele jutni, és a parkolás sem gond. Na, az ára viszont annál inkább, egy ilyen 10-15 éves szerkezetért simán elkérnek még 30-50 ezer dollárt… Na most erre ennyi pénzünk nem volt, úgyhogy mentünk tovább Kempivel a hadak útján.

Már kezdett sötétedni, amikor is Zoli a szeme sarkából meglátott egy táblát, hogy Rainforest walk balra (Bellbird creek). Laza satufék, kormány balra be, letérés a földútra. Ismét teljesen véletlenül (na ja, véletlenül) sikerült egy elvarázsolt esőerdei sétát találnunk, ami már nagyon jól jött a lelkünknek. Ugyanis hiába imádjuk a tengerpartokat, már ezerszer lefojtattuk ugyanazt a beszélgetést egymás között, miszerint erdőben vagy tengerparton laknánk inkább, és mindig ugyanarra jutottunk: egy olyan erdőben, ahonnan rálátunk a tengerre. Voilá, probléma megoldva! :) Szóval ha nem tudunk erdőbe menni pár hétig, kifjezetten érezzük magunkban, a lelkünkben a hiányát. Úgyhogy ez a hirtelen megálló jó alkalom volt egy kis feltöltődésre. Az erdőt egyébként fantasztikusan erős friss eukaliptusz illat lengte át, szívesen vittünk volna magunkkal egy kis mintát.

Aztán micsoda meglepetés, ismét sötétben értünk el a következő szálláshelyünkre, Cape Conran partszakaszához. Megint nem volt fogalmunk se, hogy mi vehet minket körül. Egészen addig, amíg a lefekvés előtti utolsó könnyítésnél valami nagyon furcsa fényt láttunk meg a távolban. Na itt már tényleg csak a tenyerünket tudtuk széttárni a csodálkozástól, ugyanis a majdnem tökéletes telihold kelt fel éppen a tengerből. Alvás eltolva, fényképezőállvány a fényképezőgépekkel elő, majd egy óra és kb 150 kép múlva, kissé dideregve visszavonulót fújtunk Kempibe megkeresni az állunkat az asztal alatt.

Azért az hozzátartozik az estékhez, hogy kicsit elszámoltuk magunkat. Ugyanis bár volt egy nagyon meleg, kétszemélyes hálózsákunk Sydney-ben, de azt ‘nyár van, meleg van, minek vigyük magunkkal’ felkiáltással szépen otthonhagytuk. Aztán ahogy haladtunk délnek (ami itt ugye hidegebb éghajlatot jelent), kezdtük érzeni, hogy ez bizony nagy hülyeség volt, ugyanis az éjszakák igen cidrikre sikerültek a max. 10-15 fokkal. Úgyhogy volt, hogy mind a két magunkkal hozott pulcsit fel kellett vennünk az alváshoz (merthogy ugye nyár van, minek vinni meleg ruhát nyaralni, pfff....).

Sebaj, azért nem kell nagyon sajnálni minket (Sajnált egyáltalán bárki is? Nem? Jól gondoltuk…), másnap reggel ismét egy hősies parti futással és BBQ reggelivel indítottuk a napot. És mivel még mindig 400 km-re voltunk Melbourne-től, megpróbáltunk jól belehúzni az autózásba. Nem sikerült. Egészen Lakes Entrance-ig jutottunk, ahol a fish and chips evéssel, parton sétálgatással, kis bevásárlással jól el is ment szinte az egész nap, így még mindig 150 km-re voltunk Melbourne-től, mikor ránkesteledett.

Egy noname, teljességgel jellegtelen kisváros, Dumbalk főterén álltunk meg egy gyors Kempis vacsira. Habár Dumbalk tényleg szóra sem lenne érdemes, de a tanácsnak sikerült a főtéren kiraknia egy Szürreális Mikulást a fára, majd mindezt egy 2000 wattos izzóval megvilágítani, hogy a gyerekeknek minimum örök életükre rémálmaik legyenek. Ezen felül a vacsoránkat konstans dallamos tehénbőgés és százezer légy tette különlegesen emlékezetessé, de azért reméljük majd egy pszichológus belőlünk is kineveli ezt az élményt. David Lynch sírva könyörgött volna, hogy had forgathasson ott filmet…

Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy nem éppen ez a tökéletes hely a megalvásra, úgyhogy még továbbautóztunk pár 10 kilométert egészen Venus Bay-ig, ahol is végre volt szerencsénk két vombatot is látnunk az utcákon, élve! Ez új élmény volt, mert eddig sajnos csak néhány útszéli felpuffadt tetemet láttunk, amik úgy néztek ki, mint egy nagy plüssállatka.

Aztán amikor a legkevésbé számítottunk rá, elkezdődtek az igazi kalandok Kempivel. (ugye emlékeztek még a bejegyzésünk elején elejtett ‘Mi meg hittünk neki…’ mondatunkra?). Szóval úgy indult a dolog, hogy egy szűkös utcából kitolatva fedeztük fel, hogy tolatás közben nem fordul az egyik kerék Kempin, ami bizony az álmoskönyv szerint sem jó jel. Másnap reggel pedig jobban szemrevételezve azt a bizonyos kereket látható volt, hogy nem éppen 90 fokot zár be az aszfalttal. Na ez még kevésbé jó jel. És mindehhez hozzáadódott egy olyan igazi fémes surlódáshang menet közben. Na, ennek már fele sem volt tréfa, lejjebb vettük az egyébként sem versenyautói sebességet, de még így is eléggé tartottunk attól, hogy valami nagyobb baja lesz a keréknek. Már csak 70 km-re voltunk Melbourne-től, ahol az ottani ausztrál barátunk várt ránk, aki egészen véletlenül autószerelő, sőt egy autóalkatrész boltban dolgozik. Felhívtuk őt, hogy ‘Melbourne, van egy kis gond’, majd kis tanakodás után arra jutottunk, hogy valószínűleg a féktárcsa beállhatott a keréken, és az surlódik folyamatosan. Tanácsként annyit tudott mondani nekünk, hogy bár több milliós nézettséget lehet egy száguldó égő lakókocsi felvételével elérni a Youtube-on, de ha nem feltétlen vágyunk erre a hírnévre, akkor inkább 10-20 km-enként álljunk meg, és locsoljuk a kereket, hogy hűljön. Ez azért elég macerás volt, mivel minden egyes ilyen megállónál 10-15 percet kellett állnunk, hogy vizet locsolva a fékekre eléggé vissza tudjuk hűteni a kereket.

A harmadik megállónkra viszont az Őrangyalainknak sikerült összeállítaniuk a Mennyei Válságstábot, és megszervezniük a mentőegységet. Szóval épp egy útmenti benzinkútnál tartottuk az aktuális kényszerpihenőnket egy csap mellett. Bőszen locsolgattuk a kereket, az füstölt mint a Széchenyi fürdőben a gőzszauna, mikor is egy mosolygós helyi arc a kocsiját csutakolva félvállról odaszólt hozzánk, hogy esetleg véletlenül kell-e segítség.  Hát kellett. Mentőangyalunk, alias Roger komótosan befejezte a kocsimosást, majd odajött hozzánk egy olyan emelővel, ami még egy kamiont is simán elbír (itt már gyanús volt), no meg egy édes kutyával. Andi a kutyával töltötte a következő egy órát, Zoli meg Rogerrel és az emelővel. Pár perc múlva már le is kapták a kereket, és elég hamar kiderült, hogy bizony totál tönkrementek a csapágyak, amik nélkül nem igazán tudunk továbbmenni. Ráadásul a csapágyak elszállása miatt a kerék ugye elkezdett befordulni, így pedig folyamatosan surlódott a féktárcsával, és ennek volt köszönhető az az irtózatos hőmérséklet a keréknél. Vakartuk nagyon a fejünket, hogy az Isten háta mögötti utolsó kis benzinkútnál hogyan fogjuk ezt megoldani, de sokat nem kellett gondolkoznunk, mert Roger a zsebéből egy kis szütyőből gondosan elővett két csapágyat, természetesen a tökéletetes méreteket és vidáman nekiállt felszerelni azokat. Mi éppen az állunkat kapartuk a földről és megkérdeztük, hogy vajon ő mindig csapágyokat hord-e a nadrágzsebében, mikor elindul kocsit mosni. Kiderült, hogy többnyire igen, merthogy Roger, a nem messze levő Phillip Island  nemzetközi szintű MotoGP motorversenypályának a vezető karbantartója. Na persze, mi más. És épp csak autót mosatni jött a benzinkútra. Véletlenek, mi? Mindenesetre Kempit megszerelte, ünnepélyesen meghívtuk egy fagyira (pénzt nem volt hajlandó elfogadni, a csapágyakat is csak nagy győzködések árán fizethettük ki) lőttünk egy selfit és búcsút mondtunk egymásnak, az őrangyalunk és mi.

Ezután boldogan megérkeztünk a már említett melbourne-i barátunkhoz, ahol a férfi szakasz kocsit szerelt, a női szakasz meg kisgyerkőccel foglalatoskodott, a napot pedig megünnepeltük egy jó, házilag, sütőtökből készült sörrel.

Szóval így történt, 1200 km, Syndey és Melbourne között, 4 nap alatt. Nem volt eseménytelen. :)

Hamarosan folytatjuk a beszámolónkat a Melbourne-ben eltöltött napokról, a Great Ocean Road-i élményeinktől és a visszautunkról Sydney-be, merthogy ezekután a kalandok után lemondtunk arról, hogy eljussunk Adelaide-be… :)