Amennyiben mondjuk 10 évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlünk, hogy pontosan hol is helyezkedik el Tazmánia, nem biztos, hogy elsőre megtaláltuk volna a vaktérképen, még az sem biztos, hogy azonnal rávágtuk volna, hogy Tazmánia Ausztrália egyik állama. A 2017-es ausztrál körutunk során nem is sikerült eljutnunk oda, mivel a szigetre csak egy 9 órás kompúttal lehet autóval átjutni Melbourne-ből, ami nem kevés sem időben, sem pénzben. 2018 Karácsony után viszont útrakeltünk Fekete Báránnyal (a 4x4-es Toyotánkkal) és végre kipipáltuk a listánkról az utolsó ausztrál államot is, annak fővárosával, Hobarttal együtt.

5 év és 1 hónap. Ennyibe telt nekünk megszereznünk az ausztrál állampolgárságot, miután 2013. októberében 4 óriási bőrönddel, diákvízummal, 30 óra utazás után megérkeztünk Sydney repterére. Összvissz egy airbnb szállást foglaltunk 4 napra, és tudtuk, hogy hova fogok én (Zoli) járni posztgraduális képzésre két éven keresztül. Ennyi. Minden egyébbel az ahogy esik úgy puffan elvet követtük. Az eredeti terv az volt, hogy 2 év alatt megszerzem a kettős Master végzettséget (Master of Business Administration és Master of Professional Accounting), közben megismerjük ezt a csodálatos kontinenst egy kicsit jobban, és majd eldöntjük, hogy megpróbáljuk-e megszerezni az itteni állampolgárságot. Két év után eldöntöttük…

1997 óta kerül megrendezésre Sydney legszebb tengerparti sétányán immár a világ legnagyobb szabadtéri szoborkiállítása, a Sculptures by the Sea. A 3 héten át tartó kiálltást több, mint fél millióan látogatják meg évente, ami a Bondi és a Tamarama strand közötti meseszép 2 km-es tengerparti sétaúton terül el. Ez az út egyébként is a Sydney-be látogató turisták egyik legkedveltebb célpontja, ilyenkor pedig konkrét dugók szoktak kialakulni. Ettől függetlenül tényleg elképesztő élmény a világ legszebb tengerpartjai között számontartott Bondi strandról elindulni, és több, mint 100 művész szabadtéri installációját végignézni, miközben a türkiz színű tenger nyaldossa a sziklákat a háttérben. De elég is a szóból, lássuk az idei év legérdekesebb szobrait, plusz néhány életképet a környékről és a sétaútról...

Szinte napra pontosan 5 éve, hogy itt élünk Ausztráliában, Sydney-ben, és eddig szerencsére minden évben legalább 1x sikerült hazalátogatnunk pár hétre. Ezek a hazalátogatások fantasztikusak, megterhelőek is egyben mind fizikailag, mind lelkileg. Néha úgy érezzük, hogy a kiköltözésünkkel két otthonunk lett, néha pedig úgy, hogy egy se maradt igazán, és folyamatosan eközött a két véglet között ingázunk. Mind a két országban rengeteg olyan dolog van, amit szeretünk, ami hiányzik, amire vágyakozunk, és ezek általában akkor derülnek ki igazán, amikor a másik országban vagyunk. Miután nemrég jöttünk újra vissza Sydney-be egy 5 hetes magyarországi nyaralás után, ezért most még élénken élnek bennünk, hogy mik is azok a dolgok, amikért továbbra is szívesen jövünk vissza Ausztráliába, és mik azok, amiket még mindig nem tudunk itt megszokni. Ebben a bejegyzésünkben ezeket fogjunk Nektek bemutatni.

Itt a vége. A Nagy Ausztrál Körtúránk utolsó másfél hetének beszámolója következik. Elképesztő, hogy amire annyit vártunk, amiről hónapokat álmodoztunk, amibe annyi energiát tettünk bele, az elérkezett a végéhez. És hát micsoda utolsó hét, teli újabb élményekkel, meglepetésekkel. Ahogy a keleti parton haladtunk délnek Sydney felé, útközben beugrottunk Ausztrália legismertebb rum gyárába, eltöltöttünk három mesés napot a világ legnagyobb homokszigetén, Fraser Islanden. Ezután elvarázsoltan utaztunk tovább és pár nap alatt végigzúztunk a keleti parton a gazdagok nyaralóhelyétől, Noosa Head-től kezdve, Brisbane-en és Gold Coaston keresztül, Byron Bay-en át egészen az örök kedvenc strandunkig, Mungo Brush-ig. Végül pedig visszatértünk oda, ahonnan 115 nappal és 29000 km-rel korábban elindult életünk egyik legnagyobb kalandjára.

Az elmúlt hónapokban kissé csöndben voltunk, és aki ismer minket, az tudja, hogy ez olyan, mint amikor a kisgyerekek a nagy zsivajlás után egyszercsak csöndben maradnak egy szobában: tuti valami rosszban sántikálnak. És ez így is van. Ugyanis pár hónapja kitaláltuk, hogy 3.5 Ausztráliában eltöltött év után végre eljött az idő, hogy nekivágjunk az egyik legnagyobb bakancslistás álmunknak, azaz körbeautózzuk ezt az országot, kontinenst Pufival, a 17 éves 4x4-es kisbusszal. A terv az, hogy március 31-én elindulunk és 4 hónap alatt levezetünk nagyjából 20.000 km-t, amiből akár könnyedén 25-30.000 km is lehet. Habár már az országba való megérkezésünk óta dédelgettük ezt az álmot, komollyá csak 2016 novemberében vált. Akkor egy zúzósabb nap során Andi küldött egy sms-t Nekem (Z), hogy „márciusban induljunk el a Nagy Útra”. Én is és Andi is akkor már hónapok óta küzdöttünk a korábbról már jól ismert érzéssel, hogy bár szuper munkahelyünk van, a világ egyik legszebb országában, városában élünk boldog párkapcsolatban, de ez a tipikus 9-5-ig (ami az esetemben inkább 8-7, Andi esetében pedig gyakran 6-6-ig) tartó mókuskerék egyszerűen nem nekünk való. Még Sydney-ben sem. Pláne úgy, hogy pontosan tudjuk mennyi majdhogynem érintetlen természeti csoda vesz minket itt körül ezen a kontinensen. Ahogy azt a korábbi bejegyzéseinkből láthattátok, igyekeztünk megnézni annyi érdekességet, amennyit csak tudtunk Sydney-től 1000 km-re északra és délre, de a látványosságok java bizony mind messzebb van már, azokat nem tudjuk egy hosszú hétvége alatt meglátogatni.

Talán páran még emlékeztek, hogy 2015 decemberében, 1 héttel karácsony előtt vettünk egy 30 éves, vontatható lakókocsit (becsületes nevén Kempit), amivel megjártuk Melbourne-t oda-vissza. Eredetileg Adelaide-ig szerettünk volna eljutni, de már Melbourne előtt majdnem kitört Kempi kereke, így miután az őrangyalunk (Roger, a szomszédos motoGP versenypálya karbantartási vezetője) megmentett minket, inkább nem kockáztattunk, és csak Melbourne-t és környékét jártuk be. Miután visszatértünk Sydney-be, megjavíttattuk Kempit majd rögvest el is adtuk, mivel bár zseniális élmény volt lakókocsizni két hétig, rá kellett jönnünk, hogy a mi életvitelünknek nem felel meg, ha valamit vontatnunk kell, és emiatt nem tudunk minden kis zegzugos, útnak alig nevezhető ösvényre bekukucskálni. Viszont maga a gondolat, hogy magunkkal vigyük a lakásunkat a road trippjeinkre, egyre inkább foglalkoztatott minket.