Jó régen írtunk már ide a blogra (A Facebook oldalunkon azért továbbra is aktívak vagyunk). Hogy miért? Nos, bizony eléggé zsúfoltak a napjaink még mindig, sokat dolgozunk, gyakran hétvégente is, így ha van egy kis időnk, akkor azt megpróbáljuk egymással tölteni, és nem a számítógép előtt ülve. Ezen felül az elmúlt hónapokban ugye itt tél volt, ami bár közel sem olyan kemény, mint otthon, de azért elég hideg annyira, hogy mi is inkább begubózódjunk, kevesebb programot szervezzünk magunknak.
Pár hete viszont végre sikerült úgy összehoznunk egy teljes hétvégét, hogy egyikőnk sem dolgozott, így pénteken munka után azonnal szedtük is a sátorfánkat, felnyergeltük az Ezüst Nyilat, és elautóztunk a Sydney-től 300 km-re, északra fekvő Seal Rocks-hoz.
Nagyjából éjjel egyre érkeztünk meg, totálisan készen és fáradtan. Ráadásul sötétség lévén fogalmunk sem volt, hogy mi van körülöttünk, így egy parkolóban ad-hoc megálltunk, megágyaztuk a csomagtartót, és nagyjából 10 másodperc múlva már aludtunk is, totális volt a filmszakadás.
Reggel kissé meggyötörve ébredtünk, és kb. olyanok voltunk, mint a medvék, mikor téli álmukból felkelve óvatosan kijönnek az odúból, körbeszaglásznak, hogy hol is vannak éppen. Ismét nem kellett csalódnunk Ausztráliában, sikerült újra kifognunk egy mesébe illő tengerparti szakaszt, ment a szokásos hümmögés, hogy „háááát ilyen hely márpedig nincs is!”. És mégis. Aztán szépen elkezdtük összeszedni magunkat, Zoli kiment közvetlenül a tengerpart mellé fogat mosni. Épp mikor a jobb felső 6-osnál tartott, egyszer csak a vízben megjelent egy egész delfin csapat, jöttek megnézni, hogy ityeg a fityeg. Kb. ennél a pontnál néztünk körül, hogy vajon egy kandi kamerás átejtésben van-e részünk, vagy ez most itt tényleg történik. Elég erős kezdés volt ez a fogmosásos delfinhesszelés, kíváncsian vártuk a folytatást.
Rutinos kempingezőkként volt nálunk minden, ami egy fullos reggelihez kell, úgyhogy percek alatt összedobtunk egy zseniális bacon and egg roll-t (az egyik tipikus ausztrál kávézós reggeli) és gourmet módjára telizabáltuk magunkat a napsütésben. Azt azért hozzá kell tenni, hogy még ugye javában tél volt, így azért esténként 8 fok körül volt a hőmérséklet, úgyhogy kifejezetten jól esett a telibe ránk sütő napenergia.
Mivel fogalmunk sem volt (mint mindig), hogy miket érdemes a környéken megnézni, ezért jó szokásunkhoz híven elindultunk arra, amerre éppen jó ötletnek tűnt. Ez korábban is bevált, úgyhogy nem szakítottunk ezen szokásunkkal. Talán mondanunk sem kell, hogy ismét nem bántuk meg a spontán útválasztást, ugyanis megtaláltunk a Sugarloaf Point-i világítótornyot. Azt már eddigi itt tartózkodásunk során megállapítottuk, hogy a világítótornyok szinte kivétel nélkül zseniálisak és kihagyhatatlan élményeket nyújtanak.
Ezt a tapasztalatunkat ez a hely is megerősítette, egyrészt a mesés kilátás miatt, másrészt pedig az épp a környéken lubickoló bálnáknak köszönhetően. Úgy fél óráig játszadoztak közvetlenül a világítótorony alatt, mi meg csap hápogtunk meg tapsikoltunk örömünkben. Egyébként pont most van a nagy bálnavándorlás ideje, így ez a látvány csak nekünk volt ennyire különleges, a többi helyi turista nem jött túlságosan lázba. Pedig BÁLNÁKAT láttunk, hát mennyire elképesztő ez már???
Miután jól kibálnáztuk magunkat, elindultunk az orrunk után északnak, Forster irányába. Gyakorlatilag 20 percentként megállhattunk volna a meseszép természetnek köszönhetően, de ilyen szempontból Ausztrália nagyon elkényezteti az embert. Ahol még két éve satufékkel álltunk volna meg, ott most már csak lelassítunk kicsit, majd megyünk tovább. Ami nem jó, de ha tényleg mindenhol megállnánk, egy nap nagyjából 100 km-t tudnánk haladni, az meg azért egy ~15000 km hosszúságú partszakasszal rendelkező kontinensen elég csekély távolság.
Még így is jó párszor félreálltunk egy-egy tóparti szakaszon, megmásztunk egy dombot egy kilátóhoz, némelyik kis faluban pedig megpróbáltunk helyinek látszódva kérni egy kávét-sütit. Nyílván kevés sikerrel, ugyanis azon a környéken már eléggé erősen lehet hallani az igazi ausztrál akcentust. És igen, maximum hallani lehet, érteni annál kevésbé (még két év itt tartózkodás után sem). Cserébe az Ausztrálok sem értik meg elsőre a fura, ismeretlen akcentusunkat, úgyhogy a beszélgetések általában mindkét fél részéről visszakérdezéssel és nagy egymásra hunyorításokkal kezdődnek. Nem tudjuk, hogy ez valaha meg fog-e változni… :)
Mivel tél lévén ott még elég korán sötétedett (5-6 között), és még valahogy nem volt kedvünk újra lehorgonyozni az Ezüst Nyilat alváshoz, kitaláltuk, hogy menjünk MOZIBA! Nem vagyunk nagy mozizósok, számunkra ez is egy különleges eseménynek számított. Pedig mikor ezt elhatároztuk, még nem is sejtettük, hogy mekkora időutazásban lesz részünk hamarosan…
Ugyanis Forster egy elég kicsi város, 18000-en lakják, így A MOZI (így, csupa nagybetűvel) ennek megfelelően nem egy hipermodern giga-multiplex, hanem egy 30 éve épült, igazi kisvárosi, bordó padlószőnyeges, karótnyelős-székenülős filmszínház. Mikor beléptünk a moziba, azonnal 30 évet repültünk vissza az időbe, hirtelen mindenkinek a szeme ránk szegeződött, és kedvesen végigméregették a jött-ment idegeneket. Azaz minket.
Rajtunk kívül az előadáson még 4-en voltak, úgyhogy nagyon családias volt a hangulat. Viszont az igazi döbbenet akkor ért minket, amikor elkezdődtek a reklámok. Ugyanis nem multikulti vállalatok ismert termékeit reklámozták, hanem elsősorban helyi kisvállalkozások szolgáltatásait. Így negyed óra alatt megismertük Forster kedvesen mosolygó fodrászát, szigorú tekintetű borbélyát, szorgos kertészét, ééééés (ezt figyeljétek!) a környék temetkezési vállalkozását, aki bőszen hirdette kedvezményes csomagajánlatait. Természetesem az összes reklámot ugyanaz a tipikusan reggeli rádióműsor vezetői hang mondta alá, ezzel is egyfajta „közvetlen” hangulatot nyújtva a 80-as évek stílusát idéző videóvágások köré. Rendkívül egyedi élmény volt, egyszeri és megismételhetetlen. Ilyen kezdés után a film szinte már lényegtelenné vált… :)
Aznap újra ugyanabban a parkolóban aludtunk, ahol az előtte levő estén, gondolván hátha ismét jönnek a delfinek reggel csapatostul. Hogy nehogy lemaradjuk róluk, már hajnalban felkeltünk és kimentünk a partra megcsodálni a napfelkeltét a tenger felől. Ausztrália keleti partján ezért zseniális élni, mert akár minden nap meg tudnánk nézni a napfelkeltét. Akár. Na persze erre azért csak úgy havonta egyszer vesszük a fáradtságot, pedig minden egyes alkalommal megállapítjuk, hogy nem sok szebb, energetizálóbb látvány van a tengerből felbukkanó napnál.
Újabb szabadtéri napsütéses reggeli után szépen elkezdünk visszafele csorogni Sydney felé, amikor is egy kis útmenti táblát vettünk észre a szemünk sarkából, amin csak annyit sikerült elolvasni, hogy „... NSW legmagasabb…”. Természetesen satufék, tolatás, tábla megvizslatás, és izgatottan megörülés. Ugyanis véletlenül sikerült megtalálnunk egész New South Wales legmagasabb fáját, a „Grandis”-t. Mivel mindketten nagy faölelők vagyunk, így ez a kis kitérő egyszerűen nem is volt kérdés. Maga a Grandis egy 400 éves, 76 méter magas eukaliptusz fa, és teljesen lenyűgöző. Az egész erdő, ami közepén terpeszkedik a fa, olyan igazi dzsungeles, rengeteg különleges madárhanggal, úgyhogy pár perc alatt elolvadtunk a hely varázslatosságától. Ilyenkor azért elég távolinak és teljességgel abszurdan élhetetlennek tűnik az a mindennapi városi mókuskerék, amiben egyébként vagyunk, de ebbe most nem is mennénk bele…
Ezek után már tényleg a fejünk búbjáig telve voltunk élményekkel, pedig a Sydney-be tartó utunk során még megálltunk Mungo beach-nél, amit pár perc alatt megválasztottunk A Legszebb Tengerpartnak New South Wales-ben. Simán el tudtunk volna még ott tölteni egy jó pár napot, ráadásul a környék tele van ingyenes vadkempingre alkalmas területekkel, ahol tökéletesen ki lehet zoomolni a mindennapok kattogásaiból. Nagy előnye az országnak hogy hatalmas abból a szempontból, hogy sehol nincs tömeg. Ezen a lenyűgözű kristálytiszta szelid hullámú partszakaszon rajtunk kívül egy család volt még és slussz, pedig több km hosszú érintetlen partról van szó. A puha homokban mezítláb lófrálva újból megfogalmazódott bennünk, hogy nincs mese, hamarosan le kell cserélnünk Ezüst Nyilat egy négykerékmeghajtású terepjáróra. Ugyanis a tengerpart egyik részére 4x4-esekkel be lehet hajtani, és csapatni a több kilométer hosszúságú partszakaszon. Ez a program is azonnal felkerül a bakancslistánkra... :)
Utolsó megállóként Sydney fele még ettünk egy fish burgert Newcastle-ben. Newcastle a második legnagyobb város New South Wales-ben, és egyben a világ legnagyobb szénexportáló kikötője, ennek megfelelően mint hely nem is nyűgözött le minket túlságosan az ipari kinézetével. De igazából ekkor már fél lábbal otthon voltunk, úgyhogy nem is bántuk különösebben, hogy nem egy újabb „úristendegyönyörűmaradjunkmégittegyfélnapot” helyet találtunk… :)
Ennyi, meg egy bambi, Ausztrália újra megmutatta nekünk igazi szépségeit. Minden egyes ilyen kirándulás úgy hat ránk, mint a kábítószer: még többet akarunk látni, még többet akarunk utazni, még, még, még. Habár Sydney valóban a világ egyik legszebb és legélhetőbb városa, számunkra Ausztrália városokon kívüli természeti adottságai jelentik az igazi csodát.
A következő beszámolóig is szép napokat kívánunk Nektek!
A&Z
