Sydney és Melbourne úgy viszonyul egymáshoz, mint a snowboard és a sí, a gördeszka és a görkorcsolya, vagy mint a BMW és a Mercedes. Gyakorlatilag a két város örökké versenyben van egymással, a sydney-i lakosok büszkén dörgölik a melbourne-iek orra alá a szebbnél szebb strandjaikat, a melbourne-iek meg gyorsan rákontráznak a remek kávé-, étterem-, és partykultúrájukkal. Nekünk 2 éve volt először alkalmunk meglátogatni Melbourne-t, viszont összvissz csak 2 órára. Mivel akkor csütörtök éjjel sikerült megérkeznünk a város központjába, ahol is már nagyon nem szomjas emberek vonultak egyik kocsmából a másikba, nos, finoman fogalmazva sem lopta be a város a szívünkbe magát, konkrétan elmenekültünk onnan. Na persze azért egy ilyen kurta látogatás alapján nem szerettük volna leírni azt a várost, amit már 5. éve egyhuzamban a világ legélhetőbb városának választanak, ennek megfelelően úgy döntöttük, hogy a 2 hetes roadtrippünk során adunk neki egy esélyt újra.

Az eredeti tervek szerint összvissz 2 napot szántunk Melbourne-nek, és aztán mentünk volna tovább Adelaide-be, viszont Kempi keresztülhúzta a számításunkat a lerobbanásával, így megnyomtuk az újratervezés gombot a beépített GPS-ünkön, és kihúztuk a tervünkből a teljes Melbourne-Adelaide-Sydney utat, amivel jutott még pár extra nap Melbourne-re. Nagy szerencsénkre több ismerősünk is lakik a városban, így szállásra nem kellett egyáltalán költenünk, ami a szilveszteri időszakban elég komoly előny volt pénzügyileg.
Első körben egy ausztrál párnál szálltunk meg, akiket Andi még a malajziai önkénteskedése alatt ismert meg (http://ecoteer.com). Ők nem messze laknak Melbourne egyik kedvenc “nyaralónegyedénél”, Morningtonnál. Mornington nagyon élhető, kedves kis városrésznek tűnt, és végre újra láthattunk tengerbe omló naplementét, hiszen Sydney-ben a város keleti fekvése miatt “csak” tengerből kelő napfelkeltéken lehet ámuldozni. Az egyedüli hátulütője Morningtonnak a belvárostól való távolsága, kb egy óra alatt lehet eljutni Melbourne CBD-jébe (Central Business District, belváros), már ha éppen nincs oltári nagy forgalom.

Pár nap múlva felköltöztünk kicsit északabbra, Brighton-ba egy ausztrál fesztiválon megismert magyar társasághoz (http://azausztralia.blog.hu/tags/Rainbow_Serpent), ahonnan már kb. fél óra tömegközlekedéssel el lehetett jutni a belvárosba. A szilvesztert is velük töltöttük, meg még vagy 15 magyarral, volt bográcsozás, pálinkázás, éjfélkor pedig ‘természetesen’ felállós mélabús Himnusz halllgatás. Kicsit szürreális élmény volt 30 fokban Melbourne-ben vagy 20 magyarral együtt pálinkázni és hümmögni a Himnuszt, de összességében nagyon jól éreztük magunkat, jó volt mindenkivel az anyanyelvünkön beszélgetni. (Aki élt már minimum egy évet külföldön, az valószínűleg tudja, miről beszélünk).
Na de akkor térjünk vissza Melbourne-re. Az első teljes melbourne-i napunkat villamosozással kezdtük. Értitek? Vil-la-mo-soz-tunk!!! Ráadásul nem ilyen hiperszuper Szííímensz villamossal, hanem frankó old-school favillamossal. Ami ráadásul ingyenes a belvárosban, annyi kört mész vele, ahányat csak akarsz. Ezek a melbourne-iek tényleg tudnak valamit…
Miután jól kizötykölődtük magunkat, elindultunk egy ‘arcades and lanes’ sétára, ami gyakorlatilag végigvezetett minket Melbourne híres kis sikátorain. Ezek a sikátorok a város egyik legjellegzetesebb látványosságai, egyik-másik olyan hangulatot áraszt, mintha Párizsban vagy Nápolyban járnánk, kis kávézók, az emberek a sikátor közepén ülnek és eszméletlenül nyüzsögnek, mindenki issza a flat white-ot, a soy latté-t, a short black-et, a macchiatot vagy akár a “large half-strength soy cappuccino with cinnamon”-t (nem vicc, tényleg van ilyen).
Juteszünkbe, kávé. Melbourne-ről messze hírlik, hogy a kávézás fellegvára. Ez leginkább a 20. századi görög és olasz bevándorlóknak köszönhető, akik a bőröndjeikben hozták magukkal a jó kis kávéfőzőket, és nem elégedtek meg az instant löttyökkel. Az évtizedek alatt pedig szépen megismertették a kiváló kávé fogalmát a többi ausztrállal és más országok bevándorlóival is. Ez aztán odáig fejlődött, hogy manapság már a világ nagy városaiban nyílnak a kopipészt ausztrál kávézók, és még a CNN “legjobb városok kávézáshoz” listájába is bekerült Melbourne (http://edition.cnn.com/2014/03/04/travel/best-coffee-cities/). És még egy érdekesség az itteni kávé piac világából: az ausztrál kávézók 95%-a családi tulajdonú, amit még a nagy arccal piacra lépő Starbucks sem tudott megrengetni, amikor 84 kávézót nyitott meg, majd 8 év alatt szépen bezárt belőle 61-et… :)
Visszatérve a sikátorokra, a másik top turistamágnes a Hosier Lane, ami tele van ultrakomoly graffitikkel. Minket teljesen lenyűgözött, nagyjából olyan másfél órát töltöttünk el fotózással a kb 200 m hosszú sikátorban, kattingattuk rendesen a Facebook profilkép gyanús fotókat. Ha valaki Melbourne-ben jár, ez egész egyszerűen kihagyhatatlan.
A másik program, amit mindeneképpen érdemes belevenni egy Melbourne-i kirándulásba, az az Eureka Tower, a város legmagasabb kilátótornya. És természetesen a legjobb időpont a látogatásra naplementekor van, amikor is olyan igazán giccses, de mégis lenyűgöző képeket lehet készíteni a tengerbe omló napról a város felett. Ha valakinek pedig még marad egy kis kidobandó pénze a 4 dolláros kávék után, az befizethet az Edge nevű látványossagra a toronyban. Ez igazából egy full üveg kalitka, amibe bemehet kb. 10 ember, majd a doboz szépen kitolódik az épület oldalából a semmibe, 88. emelet magasságban. Jól hangzik, ugye? :) Fotókat természetesen nem lehetett csinálni, ellenben micsoda meglepetés, meg lehetett vásárolni a központilag készítetteket az élmény után, nyílván kemény dollárokért. Mi nem vettük meg, inkább ittunk egy sört... :)
Ami miatt talán még sokan hasonlítják európai városokhoz Melbourne-t, az az, ahogy a Yarra folyó kettészeli a várost, kicsit mint ahogy a Duna Bécset vagy Budapestet. A partján meg zseniális kis sétákat lehet tenni, beülni hangulatos éttermekbe, hesszelni a folyópartot, rázni a fejünket a helyi dj-k szuper szettjeire. Imádtuk. :)
A másik kihagyhatatlan Melbourne-i turistamágnes a brighton-i beach hut-ok, szabadfordításban tengerparti színes sufnik. Gyakorlatilag nincs melbourne-i képeslap ezek nélkül. Az 1800-as évek elején még a hölgyek átöltözéshez használták, aztán szépen az évtizedek múlásával státuszszimbólumokká váltak. Odáig fajult a helyzet, hogy az elmúlt években akár 260.000 ausztrál dollárt is elkértek egy kis 8-10 négyzetméteres, víz és elektromosság nélküli faházacskáért. Ja, és nem veheti meg akárki ezeket, csak a helyi önkormányzatnak adófizető állampolgárok licitálhatnak rájuk. De ha még ez sem lenne elég, akkor még az is hozzátartozik az egyezséghez, hogy tilos bennük aludni, kiadni azokat, és sem a színükkel, dizájnukkal nem hirdethetnek semmilyen céget vagy márkát. A hülyének is megéri, nem? Nem.
Utunkat a helyi hipszternegyeden keresztül (Chapel street) folytattuk, ahol óriási szerencsénkre megtaláltuk A BOLTOT, így csupa nagybetűvel. A Chapel Bazaar egyszerűen egy kincsesbánya. Úgy kell elképzelni, mintha az ecseri piacot betennék egy old-school Skála Metro jellegű épületbe. Kb 70 különböző tulajdonosa van az üzletben szanaszét heverő cuccoknak, amik viszont nincsenek egymástól elválasztva, így tökéletes békességben megfér egymással egy 1900-as évek eleji telefon a Star Wars Halálcsillagának eredeti modelljével, vagy akár egy kínai Ming korabeli váza is. Nagyjából egy órát bolyongtunk az óriási boltban, és a végére kiszáradt a szánk, mert mindvégig tátva maradt a csodálkozástól. Kihagyhatatlan élmény.
A nap végén pedig nagyon jófej Melbourne-i barátainkkal elmentünk a város romkocsma- és szórakozónegyedébe, Fitzroy-ba. Természetesen nem hagyhattuk ki a magyarok által működtetett Palinka Bar-t az óriási pálinka választékával. Zárásként már csak a helyi éjszakai piac, a Victoria Night Market maradt az óriási emberzuhatagával. Szerencsénkre tapasztaltabb helyi “idegenvezetőink” gyorsan megosztották velünk az aduász tippjüket: a több tízméteren át tekergő sorokat az ételekhez csak egy módon lehet épp ésszel túlélni - ha először a jóval rövidebb piás sorba állunk be. :) Mivel pediglen mi minden idegen helyen igyekszünk megfelelni a helyi szokásoknak, természetesen alkalmazkodtunk, és jópárszor sikerült egy-egy pohár sangriát magunkhoz venni. Utána már nem volt az a kígyózó ételsor, amit ne vidám kacarászva vártunk volna végig… :) Összességében nagyon megszerettük Melbourne-t, nagy mértékben köszönhetően helyi barátainknak, Balázsnak, Ildinek és Olivérnek, akiknek nagyon hálásak vagyunk a szállásért és a vidám percekért. Hogy Melbourne lenne a világ legélhetőbb városa? Nos, legfeljebb csak Sydney után… ;) Na jó, ez így ebben a formában nem igaz: ha összegyúrnánk Sydney strandjait és időjárását, megfűszereznénk azt a melbourne-i étterem-, és szórakozókultúrával, valamint hozzáadnánk egy kis budapesti történelmi hátteret, na akkor talán kijelentetnénk, hogy igen, EZ a legélhetőbb város a világon…
Mindenesetre kissé szomorkásan indultunk el vissza Sydney-be, de már vártuk, hogy újra láthassuk az imádott strandjainkat, bujazöld parkjainkat, a Harbour Bridge-t és a tengerjáró hajókat a kikötőben. Na, azért természetesen Kempivel (amit azóta már el is adtunk) nem volt éppen szupergyors a hazaút sem, szerencsére viszont volt még egy kis időnk és lehetőségünk megállni pár helyen.
Így esett, hogy kinéztünk a szárazföldi Ausztrália legdélibb csücskét a térképen, és kitaláltuk, hogy megállunk abban a nemzeti parkban (Wilsons Promontory) egy pár órácskára kirándulni még naplemente előtt. Naívságunk határtalan volt, amint megérkeztünk a 300 négyzetkilóméternyi területen fekvő terület széléhez kiderült, hogy nagyjából Ausztrália egyik legszebb nemzeti parkjába készülünk belépni, és “letudni” azt pár óra alatt… Ráadásul mivel nagyon közkedvelt a terület a melbourne-iek körében, körülbelül fél évre előre kell még sátorhelyet is foglalni az ünnepek környékén. Sebaj, ennyit dobott nekünk akkor ott a gép, azért szépen leparkoltunk és Zoli kis guglizás után kitalálta, hogy azért legalább az egyik 360 fokos panorámát biztosító csúcsra (Gambier) azért csak sétáljunk már fel. A leírás és a kommentek egészen pontosan azt állították, hogy 45 perc - 1 óra alatt fel lehet jutni a csúcsra a parkolóból. Na, az még pont úgy tűnt, hogy simán beleférhet, és még naplemente előtt el tudjuk hagyni a parkot, ami azért volt fontos, mert elvileg a bevezető utat naplemente után lezárják, és csak azok maradhatnak bent, akiknek van kemping foglalásuk. Nyílván nekünk nem volt. Szóval szépen elindultunk vidáman, fütyörészve az úton a csúcs fele. Olyan fél óra múlva pont jött felfele egy turistabusz, és még jól meg is állt nekünk, hogy felvegyen minket. Zoli hetykén intett a sofőrnek, hogy eriggyéétovább, és caplattunk tovább felfele. Andi olyan 50 perc hegymenet után elkezdett érdeklődni, hogy akkor most hogy is volt azzal a 45-60 perces csúcshódítással, mivel a hegy teteje még mindig elég messzinek tűnt. Zoli igazi sales-es magabiztossággal állította, hogy minden a legnagyobb rendben, lehet, hogy Nekünk kicsit hosszabb az út, nem vagyunk formában, na. Aztán pár perc múlva megérkeztünk. A parkolóba. És ekkor derült ki, hogy a leírásban a felső parkolóra gondoltak, onnan volt még 45-60 perc az út a csúcsra, immár egy kanyargós sétaösvényen, jó kis kaptatókkal. Zoli itt azért érezte, hogy van vaj a füle mögött, így a továbbiakban előre nézve, fütyörészve próbált láthatatlannak látszani, és nem észrevenni Andi szikrázó tekintetét. :) Így az elindulástól számított 2 óra múlva hiphop, már meg is érkeztünk a csúcsra, ami viszont minden bosszúságot egy csettintésre eloszlatott, mivel olllllyan csodálatos panoráma terült elénk, hogy nagyjából hápogni meg hümmögni voltunk képesek.
Sajnos az idő nagyon szorított már minket, úgyhogy nem tudtuk megnézni a naplementét, hiszen naplementére már ki kellett érnünk a nemzeti parkból, nem tudtuk biztosra, hogy komolyan lezárják-e a kivezető utat. Azonban hiában siettünk le a hegyről, bőven naplemente után értünk vissza a kocsihoz, az úton pedig csak nagyon lassan tudtunk haladni köszönhetően a 100 méterenként felbukkanó kenguruknak, wallaby-knak és wombatoknak köszönhetően. Szerencsénkre a kifele vezető út végül nem volt lezárva, csak a befelő jövő, így zavartalanul tudtunk eljutni az Agnes vízesésig, ahol hullafáradtak tértünk nyugovóra Kempiben, köszönhetően az összesen 17 km-es kis délutáni sétánknak… :)
A maradék 800 km-t Sydney-ig végül két nap alatt tettük meg, és nagy örömmel ültünk ki kedvenc kis teraszunkra. :) Köszönjük az élményt, jöhet a következő road trip! :)