2017. március 31-én nagy kapkodások közepette végre elindultunk a Nagy Körútra. Ez itt az első hetünk tapasztalatainak összefoglalója. Az indulás előtti utolsó napok elég hektikusra sikerültek, Nekem (Zoli) bejött még a képbe egy jó kis foggyökér kezelés, a lakást már ugye feladtuk, úgyhogy már a barátainknál tudtunk csak aludni, a megmaradt cuccunk nagy része a raktárban figyelt, minden egyéb pedig Pufiban, a lakóbuszunkban. És bizony még jóval több dolog volt Pufiban, mint mi azt eredetileg gondoltuk, úgyhogy az alvásra szánt helyünk még tökéletesen alkalmatlan volt bármiféle vízszintes elhelyezkedésre. Érthető okok miatt ezen nagyon gyorsan változtatnunk kellett.

Az első útunk szerencsére csak egy barátunkhoz vezetett a Kék hegységbe (Blue Mountains), ahol még egy kis házikóban tudtunk aludni, így a káoszt Pufiban elég volt másnap elkezdeni megszüntetni. Gyakorlatilag a teljes április elsejénk azzal telt, hogy kipakoltunk mindent az autóból, és újrapakoltuk az összes cuccot, hátha majd így a végén kisebb lesz a káosz. Hát nem lett. Azaz nem sokkal. Mondjuk úgy, hogy aludni még az átpakolás után sem tudtunk alapból az ágyon, napközben a maradék cuccokat kénytelenek vagyunk ott tárolni, és este alvás előtt átrakni azokat az első ülésekre. Nem túl kényelmes, de egyelőre ez van. Talán az Út folyamán majd még sikerül ezen javítani, mondjuk úgy, hogy kidobunk egy csomó mindent.

Ezen felül még felszereltünk egy víztároló csőrendszert a tetőre, amit majd remélhetőleg tusoláshoz fogunk tudni használni. Elméletileg. Gyakorlatilag majd meglátjuk. Ja igen, és a legfontosabb: felpolíroztam a kengururácsot. Nem röhög, ez nagyon fontos része volt Pufi felkészítésének, ég és föld ránézni most a csillogó krómrácsra, ami jelentőségteljesen csücsül a kocsi elején. Ha másra nem is, de arra mindenképpen jó lesz, hogy a csillogásával majd jól megvakítsa az elénk ugrani készülő állatokat. Na persze. Egyébként sokan kérdeztétek már, hogy mi célt szolgál ez az óriási rács a kocsin. Angolul bullbar, magyarul kengururács, és jelen esetben a magyar kifejezés sokkal találóbb. Ugyanis micsoda meglepetés, de ez a rács arra jó, hogy adott esetben egy öngyilkos kenguru elénk ugrása esetén ne a kocsi törjön össze ripityára, hanem inkább a rács hajoljon meg egy csöppet. Ráadásul a kenguruk híresen izmos állatok, egyik másik akár embermagasságú is, úgyhogy elég komoly kárt tudnának generálni egy 80-nal krúzoló Pufiban. Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni.

Mindenesetre miután sikeresen feltöltöttük a második akkumulátort a hordozható napkollektorról, amiről a mobil hűtőnk fog működni, még indulás előtt kipróbáltuk a nemrég beszerzett drónunkat, aminek segítségével majd próbálunk szebbnél szebb légifelvételeket készíteni a meglátogatott helyeken. Már ahol lehet, mert sajnos a nemzeti parkok nagy többségében nem lehet. Hivatalosan ugye. ;) Úgyhogy a bolondok napján újra elindultunk, immár kicsit rendezettebben, és azzal a tudattal, hogy innentől Pufi lesz a mi otthonunk reményeink szerint 4 hónapig.

Az alvóhelyek

Ausztrália kempingvilágnagyhatalom. Több ezer kemping várja országszerte a vándorokat megpihenni, amik általában kifejezetten felszereltek, tiszták, rendezettek. Egy áramnélküli füves terület olyan 20-25 dollárba kerül éjszakánként, ez viszont a 120 napos utazásunkkal számolva bizony elég komoly összegre rúgna, így mi ahol csak lehetőség van, ott vagy ingyenes kempingekben alszunk (igen, ilyen is van, nem is kevés!), vagy csak szimplán eldugott parkolókban, adott esetben az utcán megállva. Bár Pufin látszik, hogy nem egy egyszerű kisbusz, pláne az Andi által varrt ultravidám függönyöknek köszönhetően, így előfordulhat majd, hogy egyszer-egyszer bekopog a ranger, és szól, hogy nem alhatunk az utcán az autóban, de azért ennek elég kicsi az esélye. Ráadásul az első hét alatt eddig mindig találtunk ingyenes kempingelési lehetőséget a Wikicamp nevű csoda mobil appnak és egy ingyenes kempingeket tartalmazó kiadványnak köszönhetően. Mivel itt most ősz van, az idő is kezd lehűlni, ezáltal ezek a kempingek is üresednek már. Mondjuk karácsony környékén (ami itt ugye a nyár) totálisan lehetetlen üres helyet találni nem csak az ingyenes, de még a több száz dolláros helyeken is. Úgyhogy ezzel próbáltuk magunkat nyugtatni, hogy milllllyen szerencsések is vagyunk, amikor 5 fokban a Kosciuszko Nemzeti Park ingyenes kempingjében alig vannak rajtunk kívül. Micsoda meglepetés, nem? Nem.

Áramellátás

Digitális nomádokként elengedhetetlen, hogy legyen lehetőségünk folyamatosan tölteni a mobilokat, a laptopokat, fényképezőgépeket, tabletet és a drónt. Ja, és a mobil hűtőnket is, ami biztosítani fogja, hogy a semmi közepén is tudjunk hűtést igénylő finomságokat enni. Ennek megfelelően beszereztünk egy kihajtható napkollektort, egy áramátalakítót (inverter) és egy deep cycle akkumulátort. A terv az volt, hogy majd reggelente reggelizés közben a napkollektort kihajtjuk mellénk, és az majd szépen feltölti az aksit. Azonban már az első héten kiderült, hogy mint sokszor, az elképzelés nem fedte teljesen a valóságot. Egyrészt nyílván nem minden reggelünk volt ragyogóan napos, másrészt a reggeli 1-2 óra készülődés nem elégséges még arra sem, hogy a mobil hűtőnk fogyasztását arra a napra fedezze, így elég hamar eljutottunk egy pontra, hogy se hűtő, se töltési lehetőség. Ember tervez, ugye… Úgyhogy jöhetett a B terv, amit eredetileg a plusz költségek miatt megpróbáltunk elkerülni, ami egy DC to DC töltő beszerelése volt. Ezt egy melbourne-i barátunk (Thanks again Cam!!) hathatós segítségével végül beszereltünk az autóba kisebb harcok árán. Ez a rendszer gyakorlatilag összeköttetést biztosít az autó normális és az extra deep cycle aksija között, azaz amikor úton vagyunk Pufival, feltöltik egymást. És ha úgy alakul, hogy nem megyünk 1-2 napig sehova, akkor pedig jöhet a napkollektor, és az fogja a töltést folytatni. Így már teljes a rendszer, a pénztárcánk meg kicsit soványabb, de legalább remélhetőleg így már nem maradunk sehol sem áram nélkül. Pfhu. :)

Pufi

Pufiról, a 17 éves 4x4-es Mitsubishi Express kisteherautóról már írtunk egy bejegyzést (http://azausztralia.blog.hu/2017/02/19/pufi_az_ausztral_osszkerekes_lakokocsi), így most csak annyit, hogy az első héten nagyon jól viselkedett. Kényelmesen 80-100-zal lehet vele “repeszteni”, de ez itt Ausztráliában elég is, mert általában 100 km/h-s sebességkorlátozások vannak az utakon, az autópályán néhol akár “már” 110-zel is száguldozhat, aki akar. Vagy aki tud. Mi nem, de nem is akarunk. Sőt, az autópályákat is próbáljuk messziről elkerülni, hiszen nekünk most nem az a célunk, hogy minél hamarabb jussunk A-ból B-be, mi most nyaralunk, és szeretünk megállni minden érdekes helyen. Az autópályák meg kifejezetetten kerülik az érdekes helyeket. :) Ami viszont szuper Pufiban, és áldjuk a döntésünket, hogy őt vettük meg, az a 4x4-es meghajtás. Európában egy körtúra esetében pont kiteheti az ablakba az ember a 4x4-et, Ausztrália viszont egy offroad nagyhatalom, gyakorlatilag az úthálózatának egy jelentős része döngölt földút, ahol azért nem árt, ha nem hátsókerekes kisbusszal közlekedik az ember. Márpedig rengeteg ideérkező turista pont ilyen kisbuszokat vesz arra, hogy körbeautózzák az országot, aztán van nagy döbbenés, amikor a térképen kinézett izgalmas ponthoz kb. esélytelen eljutniuk, mert oda bizony terepmeghajtás szükséges. Úgyhogy nálunk ez nem probléma, Pufi árkon bokron átmegy, nagyon élvezzük a csapatást vele, még akkor is, ha bizony azért van sok megalkuvás is, leginkább a belső terének a nagyságával. Azaz pont, hogy a kicsiségével.

Pufiban élni

Pufi ugye eredetileg egy kisteherató volt, amit az előző tulaj alakított át belülről egy lakóbusznak. Nagyon praktikus polcrendszert épített bele, látszik, hogy nem csak “jóleszezmajdvalahogy” módjára tervezte meg a fiókokokat, hanem gondolkozott is előtte. Mi még hozzátettünk ezt-azt (azaz leginkább Andi), és így már egy nagyon lakható teret sikerült létrehoznunk. Viszont még így is sikerült 1.5X annyi cuccot magunkkal vinni, mint amennyi Pufiban elfér, így esténként lefekvés előtt még bizony az ágyon levő cucc hegyeket előre kell mozgatni, hogy aludni tudjunk menni. Az első hét szinte teljesen azzal telt, hogy mindennek próbáltuk a helyét megtalálni, átalakítani a berendezést, logikusabbá tenni a tárolási módokat, mert annál nem sok idegesítőbb dolog van, mint amikor mindig keresni kell valamit. Hol a kanál? Hol a kés? Nem láttad a kulcsot? Az előbb még itt volt a bögre, hova tetted???? Áááááááááá! Úgyhogy a hét végére azért már nagyjából kialakultak a rendszerek, és igyekszünk is tartani magunkat hozzá a káosz elkerülése végett. Azért még nincs vége a folyamatos rendezgetésnek, én (Zoli) pl. majd minden nap teljesen átalakítottam a tetőcsomagtartót, hogy ne egész úton a ponyva lifegését kelljen hallgatni. Nem egy harmonikus hang hosszú távon, de még röviden sem.

A másik “aprócska” gond Pufi belső terével az a belmagasság az ágynál. Sajnos a fiókrendszer pont olyan magasan lett kialakítva, hogy az ágyon nem lehet felülni. Na persze ezt mi minden reggel megpróbáljuk, aminek egy szép, öblös “dong” hanghatás az eredménye, és utána jöhet az elengedhetetlen “nabazeee” vagy “apicsaba”. Azaz mindig beverjük a fejünket a plafonba. Ez azért nem túl kényelmes, a reggeli kikászálódás az ágyból elég kacifántos, az éjjeli pisilések a szabadban meg kifejezetten rémálmok. Ezáltal az első héten többször előfordult már, hogy hajnal 2-től óránként keltünk fel, hogy úúúúú, muszáj kimenni már a szabadba, de neeeeem, ki fogjuk bírni reggeliiiiiig. És persze, hogy nem bírjuk ki, úgyhogy kezdjük megtanulni, hogy amint jön az inger, nincs mese, menni kell. Még ha 3 fok van odakint, akkor is.

Az út

Már ezalatt az egy hét alatt is rengeteg csodát láttunk, pedig még nem is mozdultunk ki igazán az ismerős területekről, hiszen New South Wales és Victoria területét már egész jól ismertük korábbról is. Habár ez a két állam a leginkább teletűzdelt városokkal, mi a lakott településeket bizony igyekszünk elkerülni és leginkább a természeti csodákra helyezni a fókuszt. Ennek jegyében az első hétről három természeti és egy városi élményt tudnánk kiemelni:

Japán kert Cowra-ban

Cowra-ban a Második Világháború vége felé létrehoztak egy börtönt a japán hadifoglyok számára, akik viszont ezt nem nagyon nézték jó szemmel, és megpróbáltak kiszabadulni. Ugyan próbálkozásukat siker koronázta, viszont nem örülhettek a szabadságnak sokáig, mert módszeresen megkeresték az ausztrálok a szökevényeket, és bizony legtöbbjüket meg is ölték. A háború után kicsit szégyellték az Ozzik ezt a sztorit, és először egy japán háborús temetőt hoztak létre Cowra-ban, majd pedig a Japán kormánnyal együttműködve egy japán emlékkertet is. Az 5 hektáros terület mesésre sikerült, fantasztikus volt pár órát eltölteni a kacsák, lankák, élére vágott füves terek társaságában. És ami nagyon vicces, hogy itt japántól eltérően nem áprilisban van a híres cseresznyevirágzás ünnepe, hanem szeptemberben, hiszen a Föld déli féltekén szeptember és november között van tavasz.

Parlament Canberrában 

Eleve egy nagyon érdekes szituáció, hogy itt van ez az óriási ország két világszinten is menő nagyvárossal (Melbourne és Sydney), aztán ennek ellenére ott van egy kis noname város valahol félúton kettejük között, ami csak úgy mellékesen egy külön államként is számon van tartva, és egyben a fővárosa is az egész országnak. Ez a város Canberra, és bizony nem mondhatnánk, hogy nagyon izgalmas város lenne. Miután az országot innen irányítják, a parlament is itt található a rengeteg múzeum mellett. Eléggé bent fekszik a szárazföldön, az időjárás elég zord, itt bizony a tél már európai viszonylatban is télnek minősül, a nyár meg jó száraz és forró. Nem túl barátságos, és bizony sok minden nem is nagyon történik a városban, ennek megfelelően kevesen is költöznek oda önszántukból. Mondjuk egy jó zsíros állami munka az lehet motiváció, de azért szenvednek rendesen a kormányzati szervek a minőségi munkaerők megtalálásával. 

Mi most a parlament épületét látogattuk meg egy pár órára, ami építészetileg igen érdekesre sikerült. Szépnek nem mondanánk, maradjunk továbbra is az érdekesnél. 1988-ban nyitották meg, és az eredetileg tervezett 220 millió dollár helyett végül több, mint 1 milliárdba került, és olyan 4700 terem található meg benne. Wow.

A csúcs

Az első hét legkiemelkedőbb eseménye, egyben az első ausztrál “leg” kipipálása, Ausztrália legmagasabb csúcsának, a Mount Kosciuszkonak a megmászása volt. A hegycsúcs 2228 méter magas, azaz európai szemmel nem túl számottevő. Ráadásul a neve is ismerősen csenghet az otthoniak számára. Nem véletlenül: a lengyel szabadságharcosról, Kosciuszko Tádéról lett elnevezve. A túra egy majd 10 km hosszú út fel a csúcsra, viszonylag könnyű, végig köves terep. Na persze 10 km vissza is, így azért a végére már egy jó kis félmaratoni útról beszélünk. A táj meg egyszerűen meseszép, eleinte a minden színben pompázó gumtree-k szegélyezik az utat, aztán meg átalakul a táj, eltűnnek a fák, egyre több a szikla és a moha. Ráadásul most ugye itt ősz van, ebből kifolyólag az idő elég hűvös, olyan 10-15 fok, de nekünk viszonylag szerencsénk volt, mert néha még a nap is kisütött. Juhuuu! Én (Z) már pont mondtam Andinak, hogy ilyen hűvösben már tuti nincsenek kígyók, mire pár perc múlva egy "húúúú" felszólalással jelezte, hogy épp ott mászik egy közvetlen előttünk. Nem volt nagy példány, csak úgy 30 cm, de azért egy kígyó az mégiscsak kígyó. Brrrr...

A csúcson aztán két fantasztikus dolog is történt: egyrészt a megérkezésünkkor még vagy 50 gyerek lézengett és zajongott ott, de pár perc múlva egyszercsak mindenki lelépett, és mi egyedül maradtunk Ausztrália tetején vagy 20 percre. Leírhatatlan volt az élmény, a képek is csak limitáltan tudják visszaadni azt. A másik pedig egy varjúraj hirtelen megérkezése volt, ami kisérteties benyomást keltett a csúcson, Andival lélegzetvisszafojtva bámultuk a madarakat, ahogy köröztek felettünk (lásd video alul).

Úttalan utakon

Az első héten a harmadik legkiemelkedőbb esemény az volt, amikor a Kosciuszko Nemzeti Parkból átautóztunk Victoria államába. A térképen egy szaggatott piros jelezték az utat, úgyhogy sejtettük, hogy Pufi terepmeghajtására szükségünk lesz. Igazunk lett. Így az átlagsebességünk kb. 25 km/h volt, cserében viszont meseszép völgyeken és szorosokon hajtottunk át. A csodás tájon kívül még volt szerencsénk vadlovakat is látnunk, akik kicsit ránk is hozták a frászt, mivel együtt volt a teljes család (apa, anya, kiscsikó), és a Pufival való közeledésünket a csődör nem nézte jó szemmel, és kicsit be is támadott minket: erre Zoli padlógázzal, Andi meg bősz ablakfeltekeréssel reagált. Lehet, hogy csöppet túlreagáltuk a szitut. :)

A táj tényleg lélegzetelállító volt, különösen ahhoz képest, hogy 2003 nyarán 1.8 millió hektár (!!!!) égett le teljesen néhány tökéletesen “összehangolt” villámlás okozta tűznek és a kiemelkedően száraz nyári időnek köszönhetően. Azóta szerencsére már nem nagyon lehet látni a tűzvész nyomait, a táj azóta újjáéledt. Elképesztő a természet, erre mindig rá kell jönnünk. Mielőtt még kiértünk volna a nemzeti park területéről, még meg kellett, hogy álljunk Suggan Buggan-ban is. Igen, tényleg ez a neve a helynek. Suggan Buggan-ban egészen pontosan 3 házat számláltunk össze, amiből az egyik egy 1860-as évekből megőrzött, iskolaként használt faház. Hát, mi nem szívesen tanultunk volna abban az épületben, konkrétan a frász kerülgetett minket, tisztára mintha egy horrorfilmből maradt volna meg a díszlet.

Ennyit az első hétről, legközelebb majd a második hét főbb történéseivel jelentkezünk (ki gondolta volna, hogy nem egyből a 10. héttel…), addig is kövessetek minket nyomon a Facebook oldalunkon.

Szeretettel, 

Andi és Zoli