Immár a negyedik hetet kezdtük el taposni április 21-én pénteken és már teljesen roadtrip módban üzemeltünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy kellett két teljes hét ahhoz, hogy felfogjuk, ez bizony nem csak egy 10 napos nyaralás, majd még 1 hét, hogy minden nap többször felemlegessük, hogy „húúúú, te elhiszed, hogy mi most tényleg megyünk körbe Ausztrálián?”, majd aztán a 4. hétre már elhittük, és szívből élveztük. Ráadásul ezúttal már számunkra korábban járatlan utakon jártunk, így minden nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott számunkra.

A hét egyik legnagyobb meglepetése az Innes National Park volt a York félszigeten. Először is a park bejáratánál megláttuk Pufi 2-t, azaz a következő 4x4-es lakóautónkat (na persze, álmodj királylány) egy Earth Cruiser személyében. Egy Iveco kisteherautó alapjaira épített brutál fullos lakókocsiról van szó, amelyet megrendelés után kezdenek el legyártani, és kb 6 hónap az elkészülésének az ideje. Na meg persze pár százezer dollár az ára. Úgyhogy nem holnap lesz nekünk ilyen, az biztos (talán holnapután, muhaha…). Meg is szólítottuk a nyugdíjas tulajokat kicsit kérdezősködni, hátha megmutatják a hátsó lakrészt, de nem. Úgyhogy kénytelen voltunk a neten utána néznünk álmaink netovábbjának…

Aztán nagy sóhajok közepette elindultunk az Innes National Parkba, ahol is már csak online lehet belépőt venni. Ha van mobilvételed, akkor a mobilon, ha nincs, akkor a park bejáratánál felállított számítógép segítségével. A 21. században élünk, na! Maga a park több kilátópontból, strandból, világítótoronyból és egy történelmi kis falumaradványból áll. Ugyanis olyan 100 évvel ezelőtt, amikor még nem nemzeti park volt a terület státusza, létrehoztak egy gypsum kitermelő kisvárost, és onnan szállították országszerte az alapanyagot többek között a tábla krétához. Egy ideig nagyon ment a biznisz, aztán egy idő után szépen megtorpant a növekedés, majd végül a kis falu elnéptelenedett, az alapanyagot már máshonnan szerezték be, és annyi, nem jött be a mutatvány. Ezt azért nagyon nem sajnáltuk, mert cserében ma már egy védett nemzeti park területén tudunk kirándulni, sétálni, meseszép strandokon bandukolni.

Azért meghagyták a volt falu néhány lepusztult épületét ismertető táblákkal, amik között kicsit lehet kapni némi életérzést a múltból. Aztán ott történt, hogy életünkben először láttuk Ausztrália második címerállatát szemtől szembe, azaz egy emut. És rögtön úgy, hogy ott volt mellette a másik címerállat is, a kenguru:

És még alig érkeztünk meg a nemzeti parkba. Erős kezdés. Természetesen a folytatás sem volt gyengébb, ugyanis gyakorlatilag minden kilátópontnál csak néztünk, mint borjú az újkapura, olyan pazar kilátások tárultak a szemünk elé. Az egyik ilyen pontnál gyorsan még egy kávét szendvicset is összedobtunk, és csak hümmögtünk, hogy nem gyenge a mobil éttermünk kilátása.

Aztán amikor már azt gondoltuk, hogy kész, ennyi, nincs tovább, akkor végül megérkeztünk Cape West-hez, ahol egy nagyon futurisztikus acél világítótorony fogadott minket. Na meg persze egy kisebb orkánerejű szél. Ugyanis ezt még nem említettük, de bizony az össze kilátó pontnál icipicit beárnyékolta az élményünket a folyamatos szélfúvás. De ez minket persze nem tántorított el, ottmaradtunk Cape Westnél naplementét nézni. Csak egy olyan tipikus narancssárgás tengeromló, ultragiccses, de ellenben gyönyörű naplementét. Nem az elsőt, és nem is az utolsót. Egyszerűen nem tudunk betelni a naplementékkel itt Ausztráliában, és ahogy haladunk egyre nyugatabbra, azok nagy valószínűség szerint egyre csak fantasztikusabbak lesznek…

Habár eredetileg csak egy napot szántunk a parkra, a naplementénél még bizony csak a felénél voltunk az eredetileg tervezett útnak, úgyhogy nem volt kérdés, maradunk aznap estére. És itt jött újra a 21. század: mobilvétel keresés egy magasabb pontnál, ott pedig online lefoglaltuk a 8-as számú homokos területet, azaz az aznap éjjeli alvóhelyünket. Teljesen egyedül voltunk a környéken, kicsit még ijesztő is volt a korom sötétségben, teljesen elszigetelve a világtól.

Másnap reggel pedig olyan fitten ébredtünk, hogy még a reggeli kávé-tea-müzli kombó előtt kimentünk a 100 méterre fekvő strandra, ami inkább 500 méterre volt tőlünk, keresztül a homokdűnéken. És annyira tökéletes, reggeli futásra alkalmas strandot találtunk, hogy cipő le, és nekiindultunk a homoknak. Ahol aztán nagy meglepetésünkre egy partravetett hajót is találtunk.

Miután jól megveregettük a vállunkat, hogy ejj, milyen sportosak is vagyunk, jól bevertünk egy nagy adag frissen készített palacsintát! Még mondja valaki, hogy nem tökéletes az élet. Nekünk ott akkor az volt, ez nem is kérdés!

Ráadásul ez még csak a kezdet volt, alig múlt el reggel 9, jöhettek az előző napról kimaradt strandok végiglátogatása: Dolphin beach, shell beach, már a neveik is sokat sejtetőek voltak! Dolphin beach-nél egyrészt hófehér, liszt állagú homok fogadott, másrészt pedig, dobpergés, dobpergés: emuuuuuuuk!!! Nem egy, nem 2, hanem összesen 9! Ott graszáltak a strandon, kissé figyelgetve a furcsa betolakodókat (minket), de azért annyira nem majrézva, hogy ne sétáltak volna el mellettünk 8-10 méterre.

Aztán jöhetett a Shell beach, nevéhez híven rengeteg kagylóval a parton, úgyhogy a mezítlábas sétálás nem volt éppen fájdalommentes, cserébe gyönyörű, ráadásul pár kristálytiszta természetes ’rock pool’-lal fűszerezve.

Még alig volt dél, amikor az élményreceptoraink már túl is csordultak, úgyhogy folytattuk is utunkat vissza a félszigetről a sokak által emlegetett, South Australia egyik leglátványosabb szárazföldi tájegysége, a Flinders Ranges felé.

Na persze nem Ausztrália lenne, ha ez csak olyan egyszerűen, közbenső események nélkül történt volna. Ugyanis a Flinders Ranges tartó két napos utunkon olyan szinte lényegtelen helyek estek útba, mint a Bumbunga tó és az Alligator Gorge.

Kezdjük a Bumbunga tóval. Már a neve is nagyon vicces, és ha hozzátesszük, hogy ez a tó ró-zsa-szín, akkor azért már mindjárt érdemes megállni ott egy pár órára. Igazából alig van benne víz, ugyanis sólepárlást végeznek benne. A színe pedig egy speciális baktériumnak köszönhető, ami csak akkor változtatja a tó vizét rózsaszínné, ha elég meleg van, és a koncentrációja magas. Nem panaszkodhattunk, fullon rószaszínlett a víz körülöttünk, és ha kicsit begyalogoltunk a közepe fele, akkor a távolból úgy tűnt, mintha vízen járnánk. Egészen varázslatos élmény volt, ahhoz képest, hogy csak pár fotóra akartunk megállni, eltöltöttünk vagy két órát végül.

Viszont aznapra az igazi célunk az volt, hogy minél közelebb jussunk egy figyelemre méltó nevű hegyhez: Mount Remarkable, azaz Figyelemre Méltó Hegy. Óriási marketinges lehetett, aki ezt annak idején kitalálta, hát ki ne akarna megnézni egy figyelemre méltó hegyet?? Pláne, miután nemrég még a Mount Disappointment, azaz Csalódást Okozó Hegy mellett jöttünk el. És ez még csak a kezdet, azóta már rengeteg érdekes-vicces helynevet gyűjtöttünk össze Ausztráliában, majd ezekről egy külön posztban fogunk megemlékezni. Mindenesetre mielőtt még eljutottunk A Hegyhez, még beugrottunk a Telowie Gorge-hoz, azaz a Telowie szurdokhoz, amit kétszer is megjártunk, mert az útikönyv azt írta, hogy kb 40 perc odaérni a szurdok részhez, mi meg 5 perc alatt megjártuk. Úgyhogy valaki valamit nagyon benézett…

Viszont másnap reggel már tényleg elértünk a Mount Remarkable lábához, hogy közelebbről is megnézzük az Alligator Gorge-ot. És már megint azok a vicces nevek: mielőtt még bárki felszisszenne, nem, nincsenek aligátorok az Alligator Gorge-nál, azóta is találgatják a helyiek, hogy annakidején miért pont ezt a nevet adták a szurdoknak. Ez a hely egyébként már a Flinders Ranges terület része, így itt már erőteljesen megjelennek az óriási, réteges vörös sziklák, amelyek igazán különleges hangulatot teremtenek a környéken.  El is indultunk egy közepes, pár km-es túrára felfedezni a területet. Esőben és ködben, mert sajnos aznap éppen ezt osztotta a gép nekünk. A túra alatt pedig bebizonyosodott, hogy az esőkabátjainkat lehet, hogy inkább felhős időre tervezték, de nem szakadó esősre, mert bizony a túra felénél szépen elkezdtek beázni. Sebaj, nem cukorból voltunk, a lapos sziklafelületekből kialakult teraszos elrendezésű csodaszép vörös palák látványa pedig bőven kárpótolt minket. Kialakulásuk 600 millió éve kezdődött, amikor még az ős tenger hullámai mosták és alakították az akkori partot, ezzel formálva a ma látható hullám-mintázatú palákat. A lenyűgöző képződmények mellett még az állatvilág is izgalmas volt: jó pár eurot láttunk, ami kisméretű kenguruféle, valamint pár milliméter méretű kisbékákat százszámra, vigyázni kellett, hogy nehogy rájuk lépjünk.  

Akármennyire is áztunk bőrig, a hely tényleg nagyon figyelemre méltó volt, azaz remarkable :). És innen már végképp közel kerültünk South Australia egyik igazi különlegességéhez, a Ikara-Flinders Ranges Nemzeti parkhoz, ahova már a neten estére biztos, ami biztos lefoglaltunk egy kempinghelyet.

Viszont azzal nem számoltunk, hogy a parkhoz leforduló útig nem lesz egy csep benzinkút sem, és mire odaértünk a lehajtóhoz, már 6 óra is elmúlt. Ami pedig azt is jelentette egyben, hogy az utolsó kisváros egyetlen benzinkútja bizony már zárva volt. Mivel a tetőcsomagtartónkon azért figyelt két kanna extra benzin, így nem volt túl nagy para, de azokat csak végső esetben szoktuk csak felhasználni. Itt úgy tűnt, hogy ez végső eset, azonban szerencsére felfigyeltem arra, hogy a benzinkút shop részében még valaki motoszkál. Nosza, bekopogás, fülig érő mosoly elő, mellé a Shrek-ből a macska nagy segélykérő nézésnek bevetése, hogy „tessékminketmegszánniésadniegykisbenzint”. A kutas hölgy először nagyon gyanakvó volt, alig akarta kinyitni az ajtót (mondjuk nem csodálom a kukk sötétben), de aztán kis kérlelés után hajlandó volt kinyitni az egyik kutat.

De azért odavetette, hogy szerinte mi már aznap nem fogunk eljutni a kempingbe, merthogy már több, mint egy hete esett az eső, és az odavezető úton több helyen is komoly vízátfolyások vannak. Meg egyébként is már sötét van. Hát, köszi, ez igazán bátorító volt. Mindenesetre mi mindenképpen oda akartunk érni a kempingbe, vízátfolyások ide, vagy oda. Úgyhogy lassan haladtunk, és micsoda meglepetés, semmiféle átfolyást nem tapasztaltunk, és épségben megérkeztünk a kempinghez.

Aztán amikor már azt hittük, hogy na, akkor lehet lezárni a nap történéseit, akkor még történt egy kis incidens. Már készültünk lefeküdni, amikor is valamit éreztem a hátamon (Z). Kicsit odakaptam, és ezzel el is volt részemről intézve. Fel is vettem egy pulcsit, tettem vettem még, majd irány be Pufiba átöltözni. Aztán egyszer csak megint éreztem valamit, kicsit odébb. Na, itt már gyanús volt, hogy valami bizony van a hátamon, úgyhogy már oda is csaptam kicsit. És ekkor az a valami végigmászott a hátamon, fel a nyakamon a fejemre. Itt éreztem először, hogy húbazz, vajon mi a túró lehet az az élőlény, ami ilyen gyorsan mozog. Gyors vészreagálásként annyit tudtam csinálni, hogy a hajamhoz kaptam, és egy söprő mozdulatot végeztem remélve, hogy le tudom a hajamról tessékelni a Valamit. Mivel a Pufiban épp tök sötét volt, azt nem láttam, hogy a söprő mozdulatom hova tüntette a rejtélyes lényt, úgyhogy fejlámpa elő, fénypásztázás indul! Valami kis bogárra számítottam, kicsit reménytelennek is tűnt, hogy a nagy sötét Pufiban megtaláljunk egy kis izét, amikor is egyszer csak a lámpa fényében a következő lény tűnt fel, amint a fürdőeszközöket tároló kis lógó rekeszen kapaszkodik:

(Ezt a képet kivételesen nem mi készítettük, pont egy fénykép készítése volt az egyik legkevésbé fontos dolgunk az adott helyzetben. forrás: lifeunseen.com)

Nem mondom, hogy őszinte volt a mosolyunk nekem meg Andinak. Szerencsére valószínűleg Ezerlábú Őfelségének is nagy meglepetés lehetett a hajamról történő lerepítés, és még próbálta magát összeszedni a megilletődöttségtől, úgyhogy csak állt (mind az ezer lábával), és várt. Így aztán néhány nagy levegővételt követően az egész rekeszt leemeltem és kivittem Pufiból, hogy aztán újra repülni tanítsam a Lényt. Szerintetek ezek után mennyire tudtunk nyugodtan aludni? Igen, jól tippeltek. Másnap egyébként megtudtuk egy helyi vezetőtől, hogy „vengadzseri”-nek nevezik az őslakosok ezt az ezerlábút, és habár nem életveszélyesen mérgező a csípése, de a napodat el tudja cseszni rendesen. Úgyhogy szerencsém volt, hogy a két odacsapásom után sem csípett meg…

A kemping maga egyébként fullon volt, amit Andi úgy összegzett, hogy olyan, mint egy Tesco parkoló, csak több a fa. :) Úgyhogy reggel nem is nagyon maradtunk sokáig, nyomtunk egy laza reggelit, és napsütésben, még egyszer mondom NAPSÜTÉSBEN elindultunk felfedezni a környéket. A nagybetű mindenképpen dukál jelen esetben, mert mint megtudtuk a kempingben, már egy hete egész nap esett az eső, ez volt az első napsütéses nap. Mi meg pont azt az egy napot szántuk a parkra. Jók vagyunk vagy jók vagyunk? Egyébként nálunk Andi az idő-és parkolóhely találási felelős, és eddig nagyon jól végezte a „munkáját”, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

Az elmúlt napok esőzésének köszönhetően a látogató központban még arról tájékoztattak minket, hogy némelyik földút a parkban még le van zárva, sőt, később az úton is a „road closed” táblával találkoztunk, de ez ismét nem tántorított el minket attól, hogy bemenjünk. És milyen jól is tettük, egy apróbb vízátfolyással találkoztunk csak, azt meg Pufi simán legyűrte, cserébe pedig végig tudtunk menni a park legérdekesebb részén.

Még pár napot el lehetett volna tölteni a parkban, de Andi pár napja megpedzegette, hogy van egy barátnője, Sarah, aki szívesen becsatlakozna hozzánk 4 napra, méghozzá Ceduna-ban, ami a nemzeti parktól kb 500 km-re volt nyugatra. Úgyhogy nem volt több időnk, indulni kellett Ceduna fele, hogy másnap reggel 9-kor fogadni tudjuk Sarah-t az óóóóriási ceduna-i reptéren. Úgyhogy a napunk nagyon nagy részét a kocsiban töltöttük és szeltük a kilométereket. Összvissz Kimba városában álltunk meg tankolni, aminek egyébként a „halfway across Australia” a szlogenje köszönhetően annak, hogy nagyjából a keleti és a nyugati part között van félúton. És ezzel be is fejeződött a faluhoz köthető érdekességek sora. Szegény marketing osztály, azért nem lehet könnyű dolga Kimba-val…

Azért még útközben is akadtak kisebb látványosságok:

A másik megállónk pedig a Pildappa rock volt, ami egy óriási gránit „kavics” a nagy semmi közepén. Magának a kőnek gyönyörűen lesimított hullám formája van, és meg is mászható. Természetesen megmásztuk. :)

Este pedig Streaky Bay-nél álltunk meg újra tankolni, ahol Andi még a mellékhelységet is meglátogatta. A benzinkutas szólt, hogy felkapcsolja a villanyt, de ne ijedjen meg Andi, lesz ott a wc mellett egy cápa. És tényleg. Egy 5 méteres cápa mása lógott a plafonról a szoba közepén, körbe relikviák, cápa állkapcsok és keretezett újságcikkek, miszerint egy helyi fiatal srác a 90es években itt az öbölben fogott ki egy 1520 kilós fehér cápát, 5 órás komoly tortúra eredményeképpen, amivel több világrekordot is magának tudhat. Erre is viszonylag kevésbé számítottunk, de lassan már kezdjük megszokni, hogy sose tudhatjuk, mi jön majd aznap éppen szembe…

Másnap reggel egy gyönyörű, ellenben baromi hideg napfelkelte után elindultunk Ceduna-ba, felvenni Sarah-t a reptérről. Reptérre megérkezés, ami kb akkora, mint egy faluvégi kurtakocsma, properreles repcsi már lent a kifutón, nézem, hol van Sarah (akit egyébként én nem is ismertem). Aztán a nagy nézelődések közepette a pár ismeretlen ember között feltűnt egy kifejezetten ismerős egyén is. Mégpedig az egyik nagyon jó barátom Budapestről, Krisztián. Az arcomon ekkor kiütközött a „mifasz?”, angolul WTF ismert kifejezése, hiszen erre a lehető legkevésbé sem számítottam, hogy a világ vége után kettővel ott fog rám várni egy magyar barátom.

Mint kiderült, Andi és Krisztián már hetek óta szervezik ezt a meglepetést titokban, és bizony Andinak valami egészen fantasztikusan sikerült engem folyamatosan megvezetnie és elhitetnie, hogy azért kell Ceduna-ba érnünk időre, mert jön Sarah. Fel sem merült bennem, hogy nem így lenne. Úgyhogy kellett pár perc (óra?), amíg felfogtam a szituációt, és alkalmazkodtam az adott helyzethez. Mivel Pufiban hárman sajnos nem fértünk el (csak kétszemélyes), Krisztián már előre bérelt egy kocsit. Amit viszont kiadtak másnak, így cserébe egy pár szinttel magasabb járgányt kapott, egy komoly V6-os Holden szedánt. Úgyhogy mi ketten Holden-be be, padlógáz, Andi szegény meg igyekezett minket követni Pufival, hol több, hol kevesebb sikerrel. :)

Estére eljutottunk egészen Ellistonig, ahol Krisztián megérkezésének örömére csaptunk egy óriási bbq vacsorát a kemping konyhájában, és természetesen bevágtunk egy (két-három-???) barack házipálinkát egyenesen Magyarországról. Éljenek a magyar barátok! :)

Folyt. Köv!

Szeretettel,

Andi és Zoli