Egy pár héttel korábban szavazásra bocsájtottuk a következő blogbejegyzésünk témáját, és nem nagy meglepetésre az ausztrál munkaszerzési tapasztalatainkra voltatok a legtöbben kíváncsiak. Annak érdekében, hogy jobban érthetőek legyenek a tapasztalataink, pár szóban először összefoglalnánk, honnan is jövünk, mi is a hátterünk. (Aki már ismeri a történetünket, annak irány a 4. bekezdés…)
Kezdjük Andival. Andi, mielőtt kijöttünk volna Ausztráliába több multinacionális cégnél dolgozott részlegvezetőként és beszerzési managerként, többek között a felsőfokú közgazdász végzettségének is köszönhetően. Kifejezetten elismert és nagyhírű cégek voltak ezek, viszonylag jó fizetéssel, sőt, az egyik cégnél még céges autó is járt a pozícióhoz egész Európára kiterjedő benzinkártyával. Köszönhetően annak, hogy már akkor is nagyon szerettünk utazni, ezzel az előnnyel bizony rendesen éltünk is, szinte nem volt olyan hétvége, hogy legalább 4-500 km-t ne autóztunk volna. Szóval panaszra igazából nem volt oka Andinak, de valahogy mégse érezte, hogy na, akkor irány a ranglétra felső foka, 2-3 évenként feljebb jutás, több pénz, nagyobb kocsi, több felelősség. Ez egyrészt azért volt így, mert sajnos egyik-másik cégnél a nagyobb profit érdekében a partnereket addig kellett zsigerelni, ameddig csak lehetett, másrészt pedig majdhogynem elvárás volt a túlóra, a hétvégi laptop előtt ülés és prezentációk gyártása a következő hétre. Ebből aztán egy idő után elege lett, és hosszú töprengések után megszületett a döntés: el a multinacionális világból egy időre. Ekkortájt már erősen terveztük a fél éves Ázsia hátizsákos utazásunkat, viszont az indulásig még volt majdnem egy év, így kérdéses volt, hogy akkor mi legyen a következő lépés. Szerencsére feliratkoztunk jópár önkénteseket alkalmazó szervezet hírlevelére, és az egyiktől (Fuze Ecoteer) kaptunk is egy levelet, hogy construction leadert keresnek egy malajziai szigetre némi zsebpénzért, teljes ellátásért. Erre Andi lecsapott, és így 3 hónapot önkéntesként töltött azon a szigeten (Perhentian), ami azért elég nagy változás volt korábbi multis környezethez képest.
Ezután jött egy újabb lehetőség, szintén önkéntesként került el pár hónapra egy szinte érintetlen maláj dzsungelbe (Ulu Muda), ahol egy „eco resort”-ban volt ismét construction leader. Ezt követte a fél éves ázsiai utazásunk (azazsia.blog.hu), majd pár hónapra rá megérkeztünk Ausztráliába, hogy minimum 2 évet itt töltsünk.
Zolinak is közgazdász végzettsége van, és Ausztrália előtt jónéhány szervezetet végigjárt, dolgozott alapítványnál, több magyar kisvállalkozásnál és nagy multi cégeknél is, leginkább project managerként, digitális producerként, majd sales és üzletfejlesztési vezetőként. Később belefogott néhány saját vállalkozásba is, amelyeket azonban a nem éppen vállalkozóbarát körülmények miatt kénytelen volt idejekorán abbahagyni, és szabadúszó értékesítési tanácsadóként folytatni a pályafutását. Az ázsiai utazás Zolinak is egyfajta „újraindítás” volt, hogy kiemelkedve a „mit is akarok én csinálni” mocsárból jobb rálátást kaphasson arra, hogy mi is pontosan az életcélja.
Amint láthatjátok, mindketten felsőfokú végzettséggel, és viszonylag komoly, magasszintű munkatapasztalattal, valamint kifejezetten jó angol nyelvtudással vágtunk neki az ausztrál kalandunknak 2013 októberében. A terv az volt, hogy Zoli elvégez egy dupla master képzést (Master of Business Administration és Master in Professional Account), egyrészt azért, mert egyébként is szeretett volna megszerezni egy Master végzettséget, másrészt pedig a könyvelési végzettség (Accounting) rajta volt a bevándorlásra jogosító hiányszakmák listáján Ausztráliában.
Habár mi nem feltétlenül bevándorlási szándékkal jöttünk ki, de azért nem is vetettük el a gondolatot, így fontosnak tartottuk, hogy olyan képzést válasszunk, amivel akár a bevándorlás is lehetséges. A másik ok, ami miatt nem csak egy középfokú oktatásra jelentkeztünk az volt, hogy amennyiben egy pár egyik tagja Bachelor vagy Master típusú képzést végez, akkor a másik, nem tanuló tag a képzés ideje alatt teljes időben vállalhat munkát (aki tanul, az még ebben az esetben is csak maximum 20 órát dolgozhat hivatalosan).
Ennek megfelelően Zoli a heti kb. 20 órás fix iskolai elfoglaltságai mellett csak olyan munkát tudott bevállalni, ahol volt arra rugalmasság, hogy a folyton változó iskolai órarendjét figyelembe véve dolgozhasson. Az első munkája így hétvégi volt, Sydney legnagyobb hétvégi szabadtéri vásárának (The Rocks Market) a szombat hajnali felépítésében és vasárnap esti lebontásában segédkezett.
Ezt a munkát egy magyar ismerősön keresztül szerezte, aki már ott dolgozott a piacon régebb óta. Egyébként itt Sydney-ben (és úgy általában Ausztráliában) a munkakereséseknél nagyon általános jelenség az ismerősön keresztül való bejutás, különösen a kétkezi, szakmunkás vagy vendéglátás területén, így a gyors munkaszerzés alapvető követelménye a helyi ismeretségek kialakítása, az itteni magyar közösséggel való kapcsolatfelvétel. Itt jegyeznénk meg, hogy alapvetően kifejezetten jók voltak a tapasztalataink a magyar közösséggel kapcsolatban, sokat segítettek a kezdet kezdetén, sőt mind a mai napig is sok tanácsot, segítséget kapunk tőlük.
Miután viszonylag hamar láthatóvá vált, hogy nagyon nehéz olyan ausztrál, Zoli tapasztalatának megfelelő munkát találni, ahol figyelembe veszik az iskolai elfoglaltságokat, ezért Zoli olyan munkalehetőségekre is jelentkezett, amikben egyébként semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett. Így került el a megérkezésünk után egy hónappal egy magyar padlócsiszoló szakemberhez, akinek éppen volt pár olyan munkája, amiben jól jött a segítség. Gondolhatjátok, hogy a 10+ éves menedzseri tapasztalat után elkezdeni padlót csiszolni bizony nagy változás volt, és nem is amiatt, mert degradáló lett volna a munka, hanem mert szinte semmilyen kétkezi munkatapasztalata nem volt Zolinak korábban. Az viszont tény, hogy eleinte a legkisebb gyufahordó szerepe azért nem volt egyszerű, nagyon nagyfokú alázatot követelt meg a munka minden egyes nap, eleinte sokszor érezte magát úgy, hogy itt nem fog siker teremni neki, egyszerűen nem lesz képes egy ilyen fizikai szakmát megtanulni. Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább elkezdte élvezni a napjait, azt, hogy a két kezével dolgozik, hogy a napi munkája után nem csak 3 új excel file-lal vagy powerpoint prezentációval gazdagodott a világ, hanem valakinek lett az otthonában egy szép, új, csillogó fapadlója. Öröm volt a nap végével ránézni az eredményre, a tulaj boldog arcára.
Az is új élmény volt, hogy munka után nem kellett még 2-3 órának eltelnie addig, hogy el tudja felejteni az aznapi problémákat, gondokat, feladatokat, nem kellett az ágyban bámulni a plafont, és azon gondolkozni, hogy vajon másnap hogy fogja megoldani az éppen aktuális problémás ügyet az ügyféllel vagy a munkatárssal. A másik érdekes tapasztalat a mentális helyett a fizikai fáradtság volt mentális nélkül. Lábjegyzetként azonban megjegyeznénk, hogy sokszor az egész napi padlócsiszolás után bizony le kellett ülni otthon a számítógép elé megírni az éppen aktuális házidolgozatot vagy készülni a vizsgákra, amik nem ritkán tartottak akár hajnalig is.
Szóval pár hónap után immár egy újabb magyar származású padlócsiszolónak lett Zoli a fix segédje, és volt olyan padló, amit már 90%-ban egyedül csinált. Így már az is felmerült, hogy esetleg jobban kitanulja ezt a szakmát, mivel látható volt, hogy bizony a kereslet nagy a jó padlócsiszolók iránt, és úgy tűnt, hogy valahogy a magyarok kifejezetten jó névre tettek szert itt a szakmában. A hátulütője ennek a munkának a kiszámíthatatlanság lett, mivel általában csak 2-3 nappal lehetett előre tudni, hogy éppen mennyi munka is lesz. Így volt olyan, hogy napokig semmi meló sem volt, ami viszont az addig nagy nehezen félretett megtakarítást gyorsan le tudta apasztani.
Egy ilyen rossz, munkanélküli széria után jött egy újabb lehetőség a magyar közösségen keresztül, ismét egy magyar származású szakember jóvoltából, hogy Zoli átnyergelhessen egy új szakmára: egyszer csak TV, antenna- és biztonságtechnika szerelő segéd lett belőle. Szép nagy váltás, legkisebb gyufahordó szerep újra beficcent annak minden problémájával együtt (nem vagyok elég jó, nem fogom tudni ezt megtanulni, stb.). Mondjuk Zoli alapvető technikai érdeklődése azért itt már kicsit felgyorsította a folyamatot és hamar sikerült jól felzárkózni a technikákat illetően. Úgyhogy pár hónap múlva, mialatt a főnök otthon Magyarországon nyaralt, Zoli már egyedül szerelt fel projectorokat, biztonsági kamerákat, TV-ket, hangfalakat.
Ez kifejezetten úgy tűnt, hogy akár hosszú távon is érdekes szakma lehet Zolinak, viszont sajnos ennek is ugyanaz volt a hátulütője, mint a padlócsiszolásnak, nagyon rapszodikusan volt vagy nem munka. Bizony Sydney annyira drága, hogy 1-2 hét munka nélkül nagyon komoly összegeket tud felemészteni, amit azután hónapokig tarthat visszadolgozni. Úgyhogy a TV szerelés mellett Zoli még kénytelen volt bevállalni pár költöztetési és házépítési munkát, „természetesen” magyaroknak és magyarokkal dolgozva. Itt azért már kezdett rendesen lemerülni az elem Zoliban a tanulás, házidolgozatok és 2-3 párhuzamos alkalmi munkahely menedzselésével és a folyamatos bizonytalanság érzésével.
Ebben a kétségbeesős időszakban sietett egy kisebb csoda a segítségünkre. Andi éppen valami bútort keresett az itteni Vaterán (www.gumtree.com.au), amikor is a hirdetések között meglátott egy álláslehetőséget, amiben is egy helyi jónevű digitális ügynökség keresett digital producer-t. Mivel Zoli átvitt értelemben ekkor épp a tenger fenekéről nézett fel a felszínre, és mindennel tele volt a tö… hócipője, „mi baj történhet” felkiáltással elküldte a cégnek az önéletrajzát. Óriási meglepetésre behívták interjúra, és rá egy hétre már a cégnél dolgozott részidőben, teljesen alkalmazkodva az iskolai órarendhez. Ez tényleg csoda kategória volt, hogy student vízummal, kötelező iskolai bejárással és korábbi ausztrál tapasztalat nélkül felvételt nyerjen egy céghez, de szerencsére így alakult. És mivel webes, mobil applikációs projectek menedzselésében már komoly tapasztalatot és tudást hozott magával otthonról, ezért nagyon hamar a cégvezető jobbkezévé vált, így amikor befejezte az iskolát a cég magától értetődően teljes munkaidőben folytatta Zoli alkalmazását.
Innen pedig már igazából nem volt nagyon nehéz átnyergelnie jobb feltételek mellett egy nemzetközi szinten is elismert ausztrál technológia céghez (Rotor Studios), hiszen az egyértelműen tapasztalható, hogy miután valaki itt megszerzi első helyi tapasztalatát egy adott területen, onnantól már megsokszorozódik az esélye a munkaerő piacon új helyre felvételt nyernie.
Ezzel a váltással pedig az addig folyamatosan végzett hétvégi piacépítésnek és bontásnak is búcsút tudott mondani, ami óriási szó volt. Így végül 2,5 év alatt sikerült Zolinak elérnie azt, hogy immár 2 Master végzettséggel gazdagodva tudja folytatni otthoni karrierjét Ausztráliában digital producerként. Kemény munka volt, de minden perce megérte, elképesztő élmény volt ennyi mindent megtapasztalni, kipróbálni.
Andi habár egy kicsit más utat járt be, de nagyon sok szempontból hasonló tapasztalatokkal gazdagodott itt Ausztráliában, mint Zoli. Ugye ahogy azt az elején írtuk, Andi hivatalosan is teljes munkaidőben vállalhatott munkát itt Sydney-ben rögtön a megérkezésünktől fogva. Mivel az egyértelmű volt, hogy ő nem akar visszatérni az irodai menedzser létbe, ezért egyfajta kísérletezésként fogta fel a munkakeresést, elkezdte a környéket bejárni és beadta az önéletrajzát minden olyan helyre, ami szimpatikus volt neki. Azt tudtuk, hogy a vendéglátásban van a legnagyobb lehetőség a tapasztalat nélküli elhelyezkedésre, és pár kávézó meglátogatása után el is tudott helyezkedni Sydney egyik ikonikus olasz éttermében felszolgálóként.
Mivel ez azonban csak részmunkát jelentett, egy magyar ismerősünkön keresztül talált egy másik részmunkaidős kitchenhand munkát a belvárosban, így már majdnem teljes munkaidőben tudott dolgozni. Azt azonban tudni kell a vendéglátóipari munkákról, hogy bizony nagyon kemények, gyakorlatilag folyamatosan rohanni kell fel alá, és általában a fizetések éppen hogy a minimálbér körül alakulnak az elején. Persze ha valakinek van korábbi tapasztalata, azt kicsivel jobb fizetésért alkalmazzák, de azért 20 AUD órabér fölött ritkán kap az ember munkát felszolgálóként.
Pár hónap után már kezdtünk berendezkedni idekint, és elkezdtek kialakulni a kedvenc helyek. Abból kifolyólag, hogy mi alapból igyekszünk egészséges alapanyagokat vásárolni, az egyik kedvenc üzletünkké egy nagyon szimpatikus biobolt vált, ami egy igazi ausztrál alapítású sikersztori idekint, immár 8 bolttal országszerte. Felmerült, hogy talán Andi kereskedelmi tapasztalatával ide felvételt tudna nyerni, és be is adta az önéletrajzát hozzájuk. Nagy örömünkre be is hívták interjúra, és pár kör után kapott is egy lehetőséget, mint Duty Manager.
Ekkor azt gondoltuk, hogy szuper, megfogtuk az isten lábát, innentől már sínen vagyunk. Na persze, ember tervez, Ausztrália végez. Sajnos hamar kiderült, hogy ami kívülről egy szimpatikus filozófiájú szervezetnek néz ki, az bizony belülről sajnos egészen más képet fest. Az adott bolt vezetője elképesztően flegmán és lenézően kezelte a beosztottjait, Andinak sokkal kevesebb munkát adott, mint amit ígértek, és bizony Andi rendszeresen úgy jött haza az üzletből, hogy na, akkor mindenki bekaphatja… a bioalmáját. Úgyhogy pár hónap küszködés után tényleg felmondott, mivel reménytelen volt szót érteni a közvetlen vezetővel. Ez azért nagy csalódás volt Andi számára, kicsit megingott a bizalma az ausztrál cégekben, meg úgy egyáltalán az ausztrál kintlétünkben, és újra jött a „most akkor hova tovább” kérdése.
Mivel a legegyszerűbb lehetőség az elhelyezkedésre továbbra is a vendéglátásban volt, újabb pár önéletrajz beadós séta következett a környéken, és pár nap múlva már egy újabb kávézóban dolgozott. Majd rá pár napra egy másik kávézóból is visszahívták, ami sokkal szimpatikusabbnak tűnt a másiknál, így Andi gyorsan át is váltott arra a helyre. Ez a kávézó a környékünk egyik legkedveltebb helye, nagyrészt a két tulajdonosnak köszönhetően, akik szívvel lélekkel vezetik a helyet és egy igazi lelkes csapatot tudtak összerakni.
Érdekes tény, hogy mindketten menedzseri pozícióból váltottak át egy kávézó vezetésére, és úgy tűnik, hogy nagyon nem bánták meg a váltást, nagyon sikeresen viszik a kávézót. Ehhez mondjuk az is hozzátartozik, hogy gyakorlatilag 6 napot dolgoznak hetente, és a szabadnapjukon is a kávézó beszerzési ügyeit intézik. Cserébe viszont igen jó életszínvonalat alakítottak ki maguknak, úgyhogy valamit valamiért. Ezen a helyen Andi is kifejezetten sokat dolgozott, és bizony a hétvégék fizikailag nagyon megterhelőek voltak a számára, volt, hogy összesen 5 percre tudott egy nap megállni, elfogyasztania az ebédjét. Ráadásul mivel a hétvégék voltak a legforgalmasabb napok, ezért szinte minden hétvégén dolgoznia kellett, ami viszont azt eredményezte, hogy alig volt közösen eltölthető időnk egymással.
Mindezek mellett, hogy a hazautazásunk költségeit nagyobb eséllyel tudjuk előteremteni, még közösen bevállaltunk szórólap szórásokat is a környéken hetente egyszer. Ez abból állt, hogy amíg Zoli vasárnap este elment piacot bontani, addig Andi összerakott pár száz szórólapcsomagot 10-15 különböző szórólapból, amit aztán közösen kedden este munka után szétszórtunk a környékbeli házak postaládáiba. Egyrészt roppant fárasztó volt ez, hiszen munka után már pont a hátunk közepére kívántuk az egészet, ráadásul akár esett, akár fújt, ki kellett osztani a szórólapokat, másrészt viszont egy érdekes élménnyé is vált, hiszen minden kedden este volt 3 óránk, amit együtt tudtunk tölteni sétálgatva a környéken. Ekkor volt lehetőségünk megbeszélni a gondolatainkat, terveinket, búbánatainkat.
Viszont egy idő után Andi már nagyon elfáradt a hétvégi kávézós munkákban, és felmerült, hogy kéne keresni egy kicsit kevésbé megerőltető munkát. Így talált rá egy környékbeli üzletközpontban egy országos bolthálózat egyik üzletére, ahol mindenféle nagyon okos, ravasz, funkcionális lakáskiegészítőket lehet kapni. Mivel Andi imádja az ilyen praktikus dolgokat, beadta ide is a jelentkezését, és rövidesen már ott is dolgozott. Nagy könnyebbség volt ez a hely a kávézós őrült tempó után, ezen felül pedig több lehetősége is volt ott végre ausztrál emberekkel kommunikálnia, így úgy tűnt, hogy ez egy jó kis váltásra sikerült. Azonban elég hamar kiderült, hogy habár a nagyfokú kereskedelmi tapasztalata miatt gyakorlatilag azonnal átvehetné az üzletvezető helyét, bizony nem véletlenül hagyta ott annakidején a kereskedelmi szektort. Andi továbbra is valami olyan dologgal szeretett volna foglalkozni, ahol a kimagasló művészeti érzékét felhasználhatja, alkotási vágyát kiélheti. Aztán miután végigtolt egy lélekölő karácsonyi szezont, már látható volt, hogy ennek a munkának bizony meg vannak számlálva a napjai.
Szokásos lelki „medence alj hasalás”, majd ezután óramű pontossággal megérkezett Andinak is a nem várt (de remélt) csoda, úgy, mint annakidején Zolinak. Az egyik, kéthetente tartott magyar közösségi vacsorán ugyanis egy magyar barátunk megemlítette Andinak, hogy ő épp a 20th Century Fox syndey-i studiójában dolgozik asztalosként, az egyik világszinten legjobban várt film új részén (címet egyelőre nem árulhatunk el sajnos, de hamarosan megosztjuk veletek), és bizony keresnek embereket még a kellékkészítő osztályra. Andinak az általános gyakorlati tudásán kívül ugyan semmilyen hasonló tapasztalata nem volt ugyan, de egyszerűen muszáj volt egy esélyt adni egy ilyen lehetőségnek. A kapott telefonszámot felhívva a HR-es kérdezett pár dolgot, többek között azt, hogy van-e Andinak tapasztalata műgyantával (resin) vagy gipszszobrászkodásban. Ezzel egy akkora magaslabdát kapott Andi, hogy azt nem lehetett nem lecsapni. Ugyanis talán páran emlékeztek rá, hogy Andi nagyjából egy éve véletlenszerűen hobbiból elkezdett műgyantával alkotni, néhány szakmai képzésre is elment, és itthon is bőszen készítgetett műgyanta képeket. Úgyhogy teljesen őszintén tudott válaszolni a HR-esnek, hogy óóóó, hát persze, simán van tapasztalata a műgyantával. Erre a következő kérdés az volt, hogy akkor hétfőn tud-e kezdeni. Mivel csütörtök volt, ezért Andi kicsit habogva visszakérdezett, hogy melyik hétfőn. A válasz pedig kétséget nem tűrően az volt, hogy „tudod, ami vasárnap után jön”. Bummmm, jászma és meccslabda! Mivel szerencsére a lakber üzletben még éppen nem járt le Andi 6 hónapos próbaideje, így még gyorsban fel tudott ott mondani, és hétfőn már abban a stúdióban dolgozott, ahol annakidején a Mátrix első részének jó pár jelenetét forgatták. Több kollega rá is kérdezett, hogy milyen filmeken dolgozott Andi korábban, és mikor meghallották, hogy ez az első filmes melója, nagyjából a szerszámot is kiejtették a kezükből, mivel többen odabent több évtizedes filmes tapasztalattal is alig tudtak bekerülni a csapatba. És ezek után ne higgyünk a csodákban? :)
Andi azóta is ott dolgozik, nagyon keményen, napi 10-12 órát, heti 5-6 napot, többek között, mint mold maker, amit talán leginkább öntőforma készítőre tudnánk lefordítani. Gyakorlatilag a forgatási helyszínek díszleteinek egyes részleteit készítik el nagy mennyiségben műgyantával, gipsszel és egyéb roppant érdekes anyagokkal. Elképesztő élmény a világ jelenleg egyik legnagyobb forgatási helyszínén dolgozni, és művészeti alkotásokat felépíteni. Nagyon úgy tűnik, hogy Andi végre talált egy olyan foglalkozást, amit örömmel végez, izgalmas, ért hozzá, jól megy neki, és még meg is fizetik… Ritka csillagállás. :)
A forgatás még nagyjából 3-4 hétig fog tartani, utána egészen biztosan kivesz pár hét szünetet mindenféle munkából, hogy ki tudja pihenni az elmúlt hónapok őrületes hajtását, és hogy végre több időt tudjon tölteni a kis művészeti műhelyébe, amit nemrég bérelt ki szintén egy magyar lánnyal közösen.
Szóval így történt. 2,5 év alatt több, mint 20 munkahelyünk volt kettőnknek, kipróbáltunk számos olyan szakmát, amivel korábban ugatóviszonyban sem voltunk, volt rengeteg csalódás, „elegünkvanazegészbőlhúzzunkhaza”-ozás, pityergős esti összeölelkezés, és szerencsére rengeteg sikerélmény, „eztismegcsináltuk” kiáltás, öröm, összepacsizás. Soha nem volt még ilyen intenzív, tapasztalatokban gazdag 2,5 évünk, amit egyrészt Ausztrália nyitottságának másrészt saját kitartásunknak, tenni akarásunknak köszönhetünk (mondtuk már, hogy mindketten Kosok vagyunk? ;) )
Tanácsként az Ausztráliába vándorlóknak azt tudjuk adni, hogy:
- legyen egy tervetek, amivel közelebb tudtok kerülni a szakmai alapú bevándorláshoz (pl. olyan szakma tanulása, ami rajta van a hiányszakmák listáján). Ez drágább lesz, mint egy angol nyelvtanfolyamra való beiratkozás (sokan így jönnek ki), viszont így lesz esélyetek minél hamarabb kilépni a student visa ördögi körforgásából.
- még mielőtt kijöttök, erősítsétek meg az angol nyelvtudásotokat legalább közép-felső fokúra (otthon olcsóbb nyelvet tanulni, mint itt!!). Ne siessétek el a kijövetelt, szánjatok inkább rá pár hónapot a felkészülésre!
- még otthon végezzetek el olyan kurzusokat, amivel alkalmi munkákat tudtok idekint vállalni, pl. cocktail mixer, barista, felszolgáló, stb., így ha nem tudtok rögtön elhelyezkedni a szakmátokba, akkor is lesz lehetőségetek a pénzszerzésre.
- ha van lehetőségetek, párként és gyerek nélkül gyertek ki. Egyedül nagyon küzdelmes, nincs ki felvidítson, mikor a béka segge alatt vagy, a költségeket nem tudod senkivel megosztani, stb. Gyerekkel pedig olyan extra költségeket vállaltok magatokra, amit bizony nagyon nehéz kitermelni, még komoly középvezetői pozícióval is (persze ha már egyből szponzorációval jöttök, az más tészta…)
- ha már viszont mindenképpen gyerekkel akartok jönni, javasolt először előreküldeni pár hónapra az apukát, mielőtt mindannyian nekilódultok csapot papot hátrahagyva. Ő majd kitapossa az utat, felméri a terepet, ami alapján jobban el tudjátok dönteni, hogy megéri-e belefogni ebbe az óriási kalandba.
- Amint kiérkeztek, vegyétek fel a kapcsolatot a Facebook-on a helyi magyar közösségekkel, minden nagyobb városnak van magyar Facebook csoportja, ahol sokszor megy a civakodás (pont úgy, mint otthon), de ha valakinek segítségre van szüksége, azért annak az esetek döntő részében segítenek, ha tudnak.
- Ne várjátok a sült galambot. Megérkezés, pár nap csodálkozás, szelfitolás a Bondi beach-en, de aztán uccuneki, önéletrajz kinyomtatás, minél több helyre _személyesen_ szétosztás, utána pedig telefonon nyomonkövetés. 5-10-100 helyre is, ha kell!!!!
- Munkaerőközvetítő ügynökségeket mindenképpen keressetek fel, sokat tudnak segíteni az önéletrajz elkészítésében tanácsokkal. (nem, nem szabad fényképet rakni az önéletrajzra itt, és a korodra sem kíváncsi senki, az angol szintedre viszont nagyon)
- Ha több tanácsra van szükséged, írj nekünk (aandz.traveling@gmail.com), és megbeszélünk egy Skype időpontot, ahol egy megbeszélt tanácsadási díj fejében válaszolunk egyéni kérdéseidre... :)
Nyílván elsősorban ezek a mi saját tapasztalataink, ahány ember, annyi út, valakinek ennél sokkal könnyebben sikerült boldogulnia Ausztráliában. Viszont bizony sokan vannak olyanok is, akik már 5-6-8 éve nyomják az ittlétet diákvízummal, és minden egyes évvel reménytelenebb a letelepedési lehetőségük, mivel semmi olyan tudást nem szereztek meg az évek alatt, amire az ausztrál államnak szüksége lenne. Inkább várjatok pár hónapot, 1-2 évet, és inkább felkészülve, 4-5 különböző tervvel (és persze néhány millió forinttal) a zsebetekben érkezzetek ki.
Sok sikert minden kalandornak!
Szeretettel,
A&Z
Ha tetszett és hasznosnak találtad a blogunkat, hívj meg minket egy kávéra a Flattr-rel!
Előre is köszönjük! A&Z
