Aranyvasárnap, közeleg a karácsony, hideg szelek fújnak, a kocsin már téligumi, megy a fűtés ezerrel. Délután 5-kor kukk sötét van, a város díszekbe öltözve, nagykabátban rohangálunk fel-alá az utolsó ajándékokért, a teendők listánkon már csak pár pipa hiányzik, de a megőrüléshez is csak nagyon kevés.
Az elmúlt években jellemzően így teltek a karácsonyi előtti utolsó napok. Na, az idén nem. Konkrétan fenekestül felfordult ez a menetrend, kb. mintha egy híres bollywoodi rendezőnek adták volna ki a feladatot, hogy rendezze meg az idei aranyvasárnapunkat. Szó se róla, ezért a munkájáért akár Oscart is kaphatna. Ha lenne trailere a filmnek, akkor lenne benne egy óóóóriási zabálás, rengeteg farkaséhes pelikán, egy horda kenguru és végül egy komplett városrész karácsonyi fényekbe öltöztetve nagyjából 100.000 LED égővel. Na, megnéznétek ezt a fimet? Mi nem csak hogy végignéztük, de megtapasztaltuk, és még mindig szédülünk kicsit…
Ott kezdődött az egész, hogy az itteni kedvenc magyar csapatunk értünk jött, és konvojban 3 autóval elmentünk Gosfordba, a Star Buffet-be ebédelni egy nagyot. Ez az étterem olyan, mint Budapesten a Trófea, azaz egy fix összegért annyit eszel (dehogy, inkább zabálsz), amennyit a nadrágod bír. A legnagyobb meglepetés az ár: mindösszesen 24.40 AUD-ért, ami mondjuk legyen 5eFt. Hétvégén. Hétköznap csak 16.80 AUD, ami azért még otthon sem minősülne drágának egy ilyen típusú étkezésért. Bár elvileg ugye nem a méret a lényeg, khhhm, de azért érdekes info, hogy egyszerre 540 embert tudnak kényelmesen ellátni étellel. Ennek megfelelően hosszú tízmétereken keresztül haladtunk el a jobbnál jobb ételek előtt: rengeteg ázsiai különlegesség, halak, tengeriherkentyűk, running sushi, édesség hegyek, tészták, saláták, csokiszökőkút és számos ételnek látszó, de számunkra eddig ismeretlen fogás. Brutál volt, ahogy fogytak a tányérok, úgy kerültünk mindannyian egyre lejjebb a székeken, a végén már majdnem vízszintesen tömtük magunkba az édességeket. Na ennyit a fogyasztói társadalom szépségeiről... Imádtuk. :)
Ha csak ennyi történt volna velünk, már azt mondhattuk volna, hogy egy tökéletes aranyvasárnap. Pedig ez még csak a kezdet volt. A következő napirendi pont a The Entrance nevű város meglátogatása volt. A The Entrance azt jelenti, hogy „A Bejárat" vagy "Az Átjáró", mint egy rossz horrorfilmben. Milyen név már ez egy városnak? Mondjuk a környező kisvárosok nevei mögött labdába sem rúghat: Woy Woy, Mooney Mooney, Mougamarra, Marramarra, Wyrrabalong. A kedvencünk még mindig Mullumbimby. :)
Szóval A Bejáratnál volt egy nagyon fontos aranyvasárnapi feladatunk. Mégpedig végignézni, ahogy a helyi erők megetetik a pelikánokat. Az egész pelikánetetős story úgy kezdődött, hogy jópár évvel ezelőtt az álmos kis falu helyi halboltjának az egyik dolgozója odadobott egy arra kószáló pelikánnak egy halat. Aztán másnap is. És harmadnap is, akkor már két pelikánnak. Aztán egy idő után már akkor is ott voltak a pelikánok az üzlet előtt, amikor a boltos túlórázott, de sebaj, türelmes jószágok ezek a madarak, épp ráértek, úgyhogy megvárták az ürgét, és a juti-halakat. Ebből az ártatlannak tűnő dologból évek alatt szépen kinőtt egy turistacsalogató látványosság és egy madarak védelmével foglalkozó szervezet is. Úgyhogy már pár éve minden nap 15 óra körül elkezdenek a parton gyülekezni a pelikánok, hogy a 15:30-kor kezdődő etetésnél már zizegve-remegve várják Józsibá’-t a nagy rekesz hallal. Óriási csőrcsattogtatás veszi kezdetét, repülnek a tollak szanaszét, a legjobb, amikor az egyik madár a másik szájából/torkából szedi ki a halat, amikor már szinte a gyomrában érezhette azt…
És ezzel még mindig nem értek véget az aranyvasárnapi kalandjaink, ugyanis röpke fél óra múlva már meg is érkeztünk a Lake Macquarie partján elhelyezkedő Morisset Pszichiátria és Kórház parkjába, szerencsére vendégként, és nem beutaltként. Ott mi már szinte ismerősként köszönthettük a több száz egyedből álló űberlaza kenguru populációt. Mivel mi még mindig nem voltunk éhesek, a pelikánok is jóllaktak, egyértelmű volt, hogy a kenguruk sem maradhatnak éhen. Szerencsére mi már tudtuk, hogy az almát nem szeretik, úgyhogy most már kétszersülttel és ostyával próbálkoztunk magyar barátaink segítségével.
Intermezzo. Talán elsőre furcsán hangozhat, hogy a kenguruk kétszersültet esznek, de almát nem. Hát ez bizony számunkra is döbbenet volt. Pár hónappal ezelőtt, amikor még ázsiai hátizsákos utazásunk utolsó állomásaként látogattunk el ebbe a parkba, jó fejek akartunk lenni, és gondoltuk viszünk valami gyümölcsöt a kenguruknak. Az almára esett a választásunk, és egy zöldségesnél kértünk is pár szem almát. A zöldséges szabadkozott, hogy óóóó, sajnos már csak pár csúnya szem almája maradt, azt már nem adná nekünk oda. Mi erre felcsillanó szemekkel közöltük vele, hogy sebaj, adja csak oda, mert nem nekünk kell, hanem A KENGURUKNAK VISSZÜK! Amint ezt kimondtuk, megfagyott körülöttünk a levegő, lelassult az idő, kínos csend támadt, és a Zöldséges egy nagy sóhajt követően lassan felnézett ránk: „Ti németek vagytok?”. Mi nem értettük a kérdést, visszakérdeztünk, hogy „nem, miért?”. A válasz egyértelmű volt: „A kenguruk nem szeretik az almát. De tudjátok mit? Itt van pár szem, próbáljátok meg magatok is”. És valóban, akkor kipróbáltuk, tényleg rá se hederítettek. Ellenben a kenyér, na azért oda vannak.
Úgyhogy visszatérve a kenguruetetéshez, szépen végigjártunk a henyélő kenguruk között, és amelyik példánynál úgy láttuk, hogy megmozdította a füle botját a közeledésünkre és a feléje nyújtott kenyérdarabra, azt megetettük. Lusta disznók ám nagyon, el vannak kényeztetve rendesen. Némelyik példány az etetés után hagyta magát megsimogatni is, de azért folyamatosan észnél kellett lenni, mert ha olyan szögből próbáltunk hozzájuk érni, amit nem látott, akkor egyből bokszállásba vágta magát. Ezek után nagy mosolyokkal hagytuk el a parkot, hiszen nem minden nap etethet az ember kengurukat, örök élmény.
És hogy igazán jól záródjon a nap, hazafele menet megálltunk egy országszerte világhíres családiházas utcában, ami arról nevezetes, hogy a lakók egymással versenyezve próbálják meg a lehető leggiccsesebbé varázsolni a kertjüket és a házukat a karácsony alkalmából. Itt azt gondoljuk, hogy túl sok magyarázatra nincs szükség, beszéljenek szavak helyett a képek…
Egyedi aranyvasárnapra sikerült ez a mostani, az egyszer biztos. Ja, és említettük már, hogy egész nap 30-35 fokos napsütés volt, majd megsültünk? (na, valószínűleg ezzel a mondattal sikerült elvesztenünk pár lelkes olvasónkat, és folyamatos csuklást okozni anyukáinknak, bocsi!)
Mindenestre akik még ezek után is követik ausztrál kalandjainkat, azoknak ezennel szeretnénk kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni!
AZ, azaz Andi és Zoli
