Március 29-30-án végre eljutottam egy olyan tanfolyamra, amire régóta vágytam, ez pedig egy üvegműves workshop. Az üvegre mindig is mint egy szeretnivaló, különleges tulajdonságokkal rendelkező csodálatos anyagként tekintettem és régi vágyam volt kipróbálni, milyen dolgozni vele.

A képzést Mark Galton tartotta, aki mintegy 25 éve tevékenykedik a szakmában és az elmúlt évtizedekben vezető üvegművesekkel dolgozott. A hétvégén csupán három tanonc volt, miután igen veszélyes környezet, nem oktatnak nagy csoportokban. Ahogy Mark fogalmazott, itt minden forró és veszélyes. És tényleg. Alapszabályok közé tartozott, hogy nem pörgünk, rohangászunk a teremben felelőtlenül, nem nyúlkálunk mindenhez és nem kapkodunk föl a padlóról pusztakézzel lepotyogott darabkákat, szemetet, mert adott esetben a már szilárd kis csillogó darabka lehet akár 2-300 fokos is, ha épp lepattant a munka közben. Minden eszköz forró, éget vagy vág, a kemence belseje pedig retinaégetően izzó aranyszínű. Az a hasonlat jutott eszembe, mikor azt mondják, hogy a ló veszélyes állat, mert elől harap, hátul rúg, középen meg kényelmetlen. Ettől még szeretjük. Hát ez is valahogy így van az üvegművességgel.

Testközeli napkitörés élményekben volt részünk a kemence ajtajának nyitásakor. Egész nap még a szemünk is izzadt, de imádtuk a munkát! Alapokról indultunk, megnéztük mennyire csodálatos és rugalmas anyag az üveg, kis darabkát megcsípve a lágy izzó masszából több méterre elnyúló damilszerű szálat húztunk. Aztán teszteltük mennyi idő alatt hogyan változik az üveg színe, állaga, hogyan lesz egy finom mézszerű puhaságból fényes merev, kemény anyag. Formáztunk és fújtunk, színezett üvegporral pedig színeztünk is a tárgyakat. Készítettünk üvegcseppeket, virágot, tálat, olajtartó üvegcsét, buborék-díszeket, kütyütartókat. Fantasztikus szakma és csodálatos hobbi. Azonban a szépsége és ajándékai mellett a kivívás része, hogy igen súlyos beruházási igényű, a költséges anyagok, a komoly kemencék és azok felfűtése, adott hőfokon tartása miatt. A hétvégére 3 kemence volt használatban, egyikben volt a nyersanyag, azaz a már megolvasztott, folyékony üveg, a másik a melegítőkemence, a harmadik a késztermék tárolására szolgáló hőtartó kemence amiben egy-két nap alatt lassan lehűlnek a műtárgyak.  A hétvégére csak a kemencék használati költsége, gáz felhasználásuk került kb. 5-600 dolcsiba, és akkor még semmi egyebet nem tettünk hozzá.

A helyszín Sallie Portnoy, egy kanadai származású tündéri üvegműves nő otthona és műhelye. A kecó  Manlyben van tengerre nyíló kilátással, és nem  gyenge berendezéssel, egyedi bútorokkal, szobrokkal. Amint beléptem, otthon éreztem magam a gyönyörű kézműves tárgyak közt és az egyedi, erősen ázsiai hatású térben. Lenyűgözött, hogy művészetből itt Ausztráliában még meg lehet élni, legalábbis eddig meg lehetett. Sajnos sok lelkesítőt nem mondtak a jövőre nézve a képzés végén, azt viszont igen, hogy egyre több galéria zár be megélhetési gondok miatt és még szerencsére mindig van, de csökkenő az igény a minőségi, kézműves munka iránt. Mark az oktatónk is mellékesként szörfoktató. A kurzus után mezítláb, gatyában egy törülközővel a vállán suhant is le a jéghideg tengerbe úszni egyet.

Sallie leginkább castinggal foglalkozik és azt is oktatja, ami egy üveg olvasztásos technika. Remélem ez lesz a következő, amit újra libabőrözve kipróbálhatok, mert a helyzet az, hogy akkor érzem hogy élek igazán, ha alkotok. A kurzushoz, ami talán augusztusban lesz legközelebb, már csak a magas tandíj összegét kell összemelóznom. De minden centjét megéri.

Íme a fotók a kész műveimről: