Április. Mindkettőnk kedvenc hónapja, mindketten ekkor születtünk. Imádjuk, mert tavasszal a természet elkezd feléledni, minden elkezd virágozni, rügyezni. Legalábbis ez addig így volt, amíg Európában voltunk. Mióta kint vagyunk Ausztráliában, hirtelen őszi gyerekek lettünk, hiszen itt az április az ősz közepe. Ezt még szoknunk kell, de szerencsére az ősz itt nem olyan hűvös, mint otthon, ráadásul a sok örökzöldnek köszönhetően még a színekről sem kell lemondanunk.
Születésnapunk alkalmából azt találtuk ki, hogy idén vidéken ünneplünk, ráadásul 3 napon keresztül. Csütörtök este kocsiba be, hangerő fel (se), és irány a megunhatatlan Kék Hegység (Blue Mountains), amely az eukaliptusz fák kipárolgása miatt fellépő kékes-ködös látványról kapta a nevét. Miután egy nagyjából 1000 méter magas hegységcsoportról beszélünk, az időjárás nagyon hasonlított az otthoni levélhullós, zimankós, hűvös időhöz, ezért úgy döntöttünk, hogy kivételesen nem a Nagy Ezüst Nyíl csomagtartójában, hanem egy kis motelben fogjuk az éjszakát tölteni. Jó döntés volt, ugyanis olyan 0 fok körüli esős, ködös reggelre ébredtünk, ami az autóban kissé kellemetlen lett volna.
Így viszont frissen üdén fiatalosan indultunk neki a környéknek, és egymásnak nagy lendülettel mutogattuk az elképesztő őszi színekben pompázó fákat. Meglátogattuk kedvenc Blue Mountains-i kisvárosunkat, Leura-t, ahol ismét jól megnéztük magunknak a Teddy Sinclair nevű boltot. Ez a bolt egyszerűen zseniális, a bal oldala a Man Cave, ahol nagyon macho (a szó pozitív értelmében), férfias, keményvágású, „faszagyerekes” és igényes dolgokat lehet kapni. A jobb oldala pedig természetesen minden, ami a nőket elvarázsolja, egyedi kézműves ékszerek, táskák, meg ki tudja még micsodák.
Leura városa egyébként is egy kis ékszerdoboz, szinte kivétel nélkül minden boltban kézművesek a termékek, igényesek és sokszor a környékbeli művészek munkái. Ami meglepő (legalábbis számunkra), hogy sokan vásárolnak ezekben a boltokban, támogatva a lokális művészeket. Lehetne ettől a kis falutól mit tanulni…
Ami szintén zseniális a Blue Mountains-ben, az az, hogy számos Eco-lodge, elvonuló-, és meditációs központ található a környéken, köszönhető ez a rendkívül békés, és természetközeli környezetnek. Be is mentünk az egyikbe csak úgy körülszaglászni. Simán el tudtunk volna ott héderelni jópár napot…
Legújabb felfedezésünk: egy Alpaca farm! :))
Mindig tartogat meglepetéseket az ausztrál vidéki környezet:
Az egész napos autókázás után megérkeztünk a következő uticélunkhoz, New South Wales régiójának legfontosabb borvidékére, a Hunter Valley-be. Itt már melegebb időjárás fogadott, így újra visszatértünk a jól megszokott ingyenes kemping / Nagy Ezüst Nyíl csomagtartójában alvás kombóhoz. A kempingezéshez mesés helyet találtunk magunknak a múlt hétvégén a Campervan kiállításon vásárolt „Ingyenes kempingek Ausztráliában” című kiadványnak köszönhetően. Még mindig elképesztő számunkra, hogy mennyire nemzeti sport itt a kempingezés, az meg pláne, hogy több ezer kezelt kemping van Ausztráliában, ahol teljesen díjtalanul parkolhatsz le, tölthetsz ott el napokat, használhatod a wc-t, és cövekelheted le a sátradat a szépen karbantartott, nyírt füves területeken. Nyílván ezekben a kempingekben sok alacsony költségvetéssel utazó „hippi” is megtalálható, de ugyanúgy jelen vannak a 20 millió Ft-os luxus campervannel autózó családok is. Mega nagy like!
Vissza a történethez. Szóval ha már egyszer egy borvidékre vitt minket az Ezüst Nyilunk, akkor egyszerűen muszáj volt meglátogatni néhány bortermelő birtokát, és meg is kóstolni a boraikat. Nagy szerencse, hogy New South Wales régiójában nem zéró tolerancia van, hanem az első órában kb. 2 deci bort lehet fogyasztani, utána pedig óránként kb. 1-et, 1-et. Ez kóstolgatáshoz ideális, hiszen a borokból csak 1-1 kortyot fogyasztottunk, abból azért már lehetett tudni, hogy bejövős-e vagy sem. Egyébként mi nem vagyunk nagyivók, ráadásul a borokhoz sem értünk különösképpen (na jó, azért azt tudjuk, hogy VBK-t nem illik borászatokban inni… :)), viszont valahogy eddig nagyon kevés ausztrál borra mondtuk azt, hogy ejjj meg hajjj! Egy szakértő valószínűleg két perc alatt felvilágosítana minket, hogy mondjuk a villányi borok és a Hunter Valley borok között mi az a lényegi különbség, ami miatt az előbbiek általában ízlenek, ez utóbbiak viszont inkább a „szódával elmegy” kategóriában tartoznak a számunkra (és itt a „számunkra” kifejezésen van a hangsúly!!). Mindenesetre nagy meglepetésünkre sikerült két borászatban is egész kellemes fehérborokat találnunk, úgyhogy most már nem üres a korábban az utcáról kukázott borállványunk. :)
Hunter Valley-ben a nagyon hangulatos borászatokon kívül van egy óriási botanikus kert is, amit minden évszakban érdemes meglátogatni. Tavasszal már egyszer kipipáltuk, most az őszön volt a sor. Ott aztán van minden, mint a búcsúban: franciakert, japánkert, indiai kert, zen kert, gyerekkert, nyakate-kert (na jó, ez utóbbi nyílván csak a szóvicc kedvéért, haha…)
Egy kényelmes délutáni 150 km után pedig megérkeztünk az utolsó éjszakai szállásunkra, a zseniális nevű Tea Gardens-be. Komolyan, ez a kisváros neve: Tea Gardens, azaz Tea Kertek. Nyílván tea ültetvények közel és távol sincsenek, az itteni időjárás tökéletesen alkalmatlan lenne teatermesztésre… Viszont homokos tengerpart az annál több van. Amikor legelőször kijöttünk Ausztráliába 2013-ban, akkor egy bérelt campervan-nel ez volt az első állomásunk a Brisbane-be tartó úton. Akkor (is) sötétbe érkeztünk, majd reggel tágra nyílt szemekkel néztük a több kilométer hosszúságú homokos partszakaszt, és a hullámzó-morajló tengert. Kb. akkor és ott szerettünk bele menthetetlenül az ausztrál tengerpartokba. Ennek emlékére újra visszalátogattunk ide a Tea Gardens-be, immár hajnalban kelve, hogy még pont elkapjuk a napfelkeltét. Napfelkeltét ugyan a felhőknek köszönhetően nem láttunk, viszont egy gőzölgő bögre teákkal a kezünkben még pont elkaptuk a part mentén reggeli portyájukat tartó delfincsoportokat. :)
Egy laza 3 órás tengerbámulás és kis házkészítésű reggeli után elindultunk vissza Sydney fele. Az út megállás nélkül akár 3 óra alatt is teljesíthető, de minek, ha egyszer olyan helyeken lehet megállni, mint pl. Port Stephens, ami az egyik kedvenc tengerparti nyaralókörnyékünk. Tavaly pont ott töltöttük a húsvétot, akkor valamivel jobb időben.
Most is beugrottunk egy jegeskávéra, ráadásul a legjobb jegeskávéra, amit valaha bárhol is ittunk. Ez nem túlzás, tényleg ezen a Nelson Bay-i kis kávézóban és lakber üzeltben (The Home Interior) szolgálják fel ezt a remekművet.
Az utolsó 180 km-es etapot sem sikerült megállás nélkül megtennünk, ugyanis útba esett a Morisset park, ami a környék egyik leghíresebb kengurusimogató helye. Már többször megálltunk ott korábban is, de egy kis kengurusimogatásra mindig kell, hogy maradjon egy kis idő. Korábban próbálkoztunk almával, de arról kiderült, hogy bizony a kenguruknak túl savanyú, majd kenyérrel is, ami viszont nem tesz jót nekik. Úgyhogy most a répa/saláta/banán kombóval próbálkoztunk, amiből nagy meglepetésre a banán bizonyult a legjobb választásnak, még a héját is elrágcsálták ezek az oltári aranyos erszényesek. Egyébként a Morisset part egy elmegyógyintézet is egyben, aminek a kertjében mindig ott lebzselnek a kenguruk, és ennek megfelelően a turisták is (mint pl. mi). Ezek az állatok már megszokták az ember jelenlétét, így némelyiket meg is lehet simán simogatni, egyedül arra kell vigyázni, hogy a nagy kajakeresésben ne karmolják meg az embert.
Ezekután már tényleg nem volt megállás hazáig, egyébként is kissé túlcsordultunk az elmúlt 3 nap élményeitől, jól fog jönni egy nyugis, ágybanalvás az újabb dolgos hét előtt. :)
