Talán páran még emlékeztek, hogy 2015 decemberében, 1 héttel karácsony előtt vettünk egy 30 éves, vontatható lakókocsit (becsületes nevén Kempit), amivel megjártuk Melbourne-t oda-vissza. Eredetileg Adelaide-ig szerettünk volna eljutni, de már Melbourne előtt majdnem kitört Kempi kereke, így miután az őrangyalunk (Roger, a szomszédos motoGP versenypálya karbantartási vezetője) megmentett minket, inkább nem kockáztattunk, és csak Melbourne-t és környékét jártuk be. Miután visszatértünk Sydney-be, megjavíttattuk Kempit majd rögvest el is adtuk, mivel bár zseniális élmény volt lakókocsizni két hétig, rá kellett jönnünk, hogy a mi életvitelünknek nem felel meg, ha valamit vontatnunk kell, és emiatt nem tudunk minden kis zegzugos, útnak alig nevezhető ösvényre bekukucskálni. Viszont maga a gondolat, hogy magunkkal vigyük a lakásunkat a road trippjeinkre, egyre inkább foglalkoztatott minket.

És a történelem megismételte önmagát. Szinte napra pontosan egy év múlva, 2016 karácsonya előtt egy héttel ott álltunk egy ozzi alkesz arc udvarában, és három kör (nem, nem ital) kemény alkudozás (meg némi agancsösszeakasztás) után büszke tulajdonosai lettünk egy 1999-es (azaz pont a nagykorúság előtt álló) Mitsubishi Express 4x4-es lakóautónak. Nem mondjuk, hogy nem volt egyfajta deja vu érzésünk, paráztunk is rendesen, hogy „na, ennek vajon majd a motorja esik ki a helyéről egy hét múlva”, de nem volt mit tenni, a kocsiba beleszerettünk, a vérünk már nagyon hajtott egy újabb road trippre, a pénzt leperkáltuk, jöhetett, aminek jönnie kellett.

Azért is akartuk mihamarabb lezavarni az adásvételt, mivel ekkor már erősen készültünk egy 10 napos Sydney – Brisbane – Byron Bay – Sydney (kb. 2500 km) útra, amit már az új jövevénnyel szerettünk volna megtenni. Nyilván azonnal elkezdtünk gondolkozni egy néven, nálunk ez alap, korábban volt már Kék Villámunk (kék Ford Fiesta ST), Fekete Bálnánk (óriási kombi Opel Vectra), itt Ausztráliában egy Ezüst Nyilunk (a Holden Commodore kombink), no meg pár hónapig egy Kempink, ugye. Ment az agyalás rendesen, átmenetileg Kempi2-nek, azaz K2-nek neveztük el a Mitsu-t, de valahogy nem volt az igazi. Aztán felmerült még Kópé, az óriási kengururácsainak köszönhetően, Kocka (na vajon miért?), Koppány (brrr..) meg még pár idétlenség, de nem tudtunk dűlőre jutni. Aztán valahogy Andi egyik alkalommal ránézett, és bemondta, hogy „olyan kis pufi”. Ekkor megállt a levegő egy pillanatra, minden tekintet Andira szegeződött (mármint az enyém biztos), és rögtön elkezdtem ágálni, hogy neeeeem, nem lehet Pufi, az annyira olyan, izéééé, neeee, ennél keményebb, férfiasabb nevet kell adnunk neki. Viszont valahol belül, legmélyen, a sejtjeim nagyokat bólogattak, hogy ezaaaaaz, Pufiiiiiiiiii! Úgyhogy még nagyjából 2 hétig ellenálltam, aztán beadtam a derekam a teljesen egyértelmű ténynek, hogy a lakóautónknak bizony a tökéletes név az, hogy Pufi. Szerintem ránéztek a képekre Pufiról, és egyöntetűen bólogattok Ti is. Pufi az egyszerűen Pufi, slussz passz.

Mindenesetre még a teszt út előtt elvittük kedvenc itteni magyar autószerelő barátunkhoz, „All Automotive Surgery” Miklóshoz, aki a legszükségesebb dolgokat megjavította rajta, hogy el tudjunk indulni a 2500 km-es útra. Így esett meg, hogy karácsony másnapján, december 25-én vettünk egy nagy levegőt, és elindultunk Pufival Brisbane felé. Első megállónk a kedvenc strandunk, a Mungo Brush volt, ahol egy gyors megalvás után szinte a szó szoros értelmében a mély vízbe dobtuk a kocsit. Ugyanis nagyjából 3 évvel ezelőtt, amikor felfedeztük magunknak az azóta is csak „kedvenc strandként” emlegetett Mungo Brush-t, könnyes szemmel és csorgó nyállal néztük a több kilométeres homokos strandon csapató 4x4-es platós teherautókat és terepjárókat. Úgyhogy úgy gondoltuk, eljött a mi időnk, és kipróbáljuk magunkat a homokon! Nagyon felkészülve érkeztünk, már volt nálunk egy kompresszor, amivel majd a kereket vissza tudjuk fújni, mivel Google, a barátunk megmondta, hogy bizony a homokozás előtt legalább a felére le kell engedni a keréknyomást, csak úgy van esélyünk nem elakadni 5 méter után. Megnyugtatásként a digitális barátunk azt is megmondta a „10 sand driving tips” című elképesztően profi és mindenre kiterjedő (azaz gagyi klikkvadász) cikkében, hogy ha túl alacsonyra engedjük a nyomást, akkor bizony a gumi lefordulhat a felniről, és várhatunk néhány órát/napot a 40 fokos melegben, míg valaki pont arra jön (karácsony másnapján, na persze), és hajlandó segíteni is nekünk. Szóval nagy bátorsággal indultunk neki életünk első homokban csapatásának. Íme egy pár perces videó az első próbálkozásról. Nem, nem véletlenül használtam a „próbálkozás” kifejezést a „siker” helyett… :)

Szóval igen, az első nekifutás kicsit kifulladt a domb közepén, viszont egy komoly visszatolatás után másodszorra már Pufi és én is jobban vettük az akadályt, és átjutottunk a homokdűnéken. Innentől a többi már történelem, ott voltunk az örök kedvenc strandunkon, és kicsivel több, mint 3 év alatt mi is elértük, hogy a saját kis „terepjárónkkal” csapathassunk a homokon. Mese. Azért az is hozzátartozik a történethez, hogy külső szemlélőként nagyon lazának tűnik, ahogy a tetkós modern malboro man-ek szaggatnak a terepjárókkal a homokon, de ezúttal kiderült számunkra, hogy azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A homok rángatja a kormányt folyamatosan az ember kezében, ha már egyszer a kocsi benne van egy korábbi nyomtávban, akkor abból kikerülni egy kisebb hadművelet. És bizony megállni is óvatosan kell, mert egy nagy fékezéssel bizony azonnal beásózza magát a kerék a homokba. Szóval nem babra megy a játék, észnél kell lenni folyamatosan. Cserébe viszont olyan helyekre lehet eljutni, ahova egyébként sehogy máshogy, így megéri az extra para és odafigyelés.

Úgyhogy Pufi beavatása megtörtént, jól viselte a megpróbáltatásokat, jöhettek a további tesztek. Brisbane-ig még megálltunk néhány helyen aludni, leginkább ingyenes, félig legális tengerparti parkolókban. Pufiról tudni kell, hogy a belsejét az előző tulaj teljes mértékben átalakította lakókocsivá, rengeteg jó nagy fiókot épített bele, amiknek a tetején pedig egy majdnem queen size ágy található, az ablakokon pedig kis függönyök, hogy ne lehessen belátni. Elég minimál, de a célnak tökéletesen megfelel. Vettünk még egy mobil hűtőt, ami szivargyújtóról üzemel, plusz még egy kis gázfőzőt, hogy még ott is tudjunk főzni, ahol véletlenül épp nincsen ingyenes BBQ sütőlap a közelben.

Ausztráliában egyébként a vadkempingezésnek nagy hagyománya van, habár nem mindenhol legális, de azért az esetek többségében szemet hunynak a helyi erők a parkolókban éjszakázó kisbuszok felett. Még tavaly történt, hogy Kempivel, a lakókocsival megálltunk egy part menti parkolóban, ahol mint majdnem minden ilyen helyen ki volt rakva a no camping tábla. Reggel aztán jött is a ranger, illedelmesen kopogott, kedvesen megjegyezte, hogy itt ezt nem kéne, majd azért gyorsan hozzátette, hogy nyugodtan reggelizzünk meg, de estére már inkább menjünk át a 10 km-re odébb levő helyre, ahol nyugodtan megalhatunk. Szóval így megy ez (általában).

Visszatérve Pufira, azért az is hozzátartozik a sztorihoz tartozik, hogy bizony ő egy négyhengeres, 2.4 literes motorú kisteherautó, így az úttartása, vezethetősége, lendülete is ennek megfelelő (azaz nem túl megfelelő), és bizony az űberkényelmes batár Holden Commodore-unk után khmm, khmm, mondjuk úgy, hogy „szokatlan”. Cserébe viszont jó magasan ülünk benne, és tényleg be tudunk menni olyan rekettyésekbe is, amirő korábban csak álmodoztunk. Byron Bay után volt is egy 50 km-es útszakasz, amit a google maps úgy mutatott, mintha frankó, betonút lett volna, és nem is értettük, hogy a GPS miért akar minket elvinni egy óriási 100 km-es kerülőútra. Úgyhogy inkább a google maps-nek hittünk, és nekimentünk a „rövid” útnak. Valószínűleg kitaláljátok, hogy a rövid út icipicit hosszabb lett a tervezetthez képest, mert gyakorlatilag egy huszadrangú, murvás, kavicsos világvégi útra keveredtünk, ahol Pufi nélkül nem nagyon boldogultunk volna. Így viszont 4x4-be be, adjánekiiii, és meg sem álltunk Byron Bay-ig… Nem mondanánk, hogy legyorsuljuk a Porsche-kat, a kényelmi kiegészítőkben sem dúskálunk (elektromos ablak? Ugyanmá!), a manuális váltó sem az a vajpuha (vagyis de, olyan mélyhűtött vaj puha), mégis nagyon szerethető kis autó Pufi, és ha minden jól megy, várhatóan lélegzetelállító helyekre fogunk tudni bejutni vele a továbbiakban is (a tervek már készen állnak! :)). És azért ilyen helyeken ébredni, bizony mindenféle kényelmetlenségért kárpótol:

Az elkövetkezendő napokban Pufi egy kisebb átalakításon fog átesni, Andi ugyanis szépen lecsiszolja a belső bútorokat és kifesti azokat kékre, meg a mobil hűtőnek is készül már a tartószerkezet a Fox Studióban, a szakmailag tip-top és segítőkész Csabi barátunknak köszönhezően… :). Ezen felül elkezdtünk belemerülni a 4x4-esek káprázatos világába, ahol is tömérdek, korábban totálisan ismeretlen új csecsebecsét lehet megismerni, és rájönni, hogy nem is érted, hogyan tudtál eddig meglenni egy snatch strap kötél, vagy a maxxtrax recovery track nélkül (mindkettő az autó elakadása után szükséges).  Egy kisebb, nem, inkább egy nagyobb vagyont is el lehet költeni ezekre a kiegészítőkre, és némelyik nélkül tényleg nem érdemes elindulni a susnyásba. Úgyhogy az elkövetkezendő időkben nem fogunk unatkozni, lesz mit megtanulni újra, belelátni egy eddig ismeretlen világba. Zárszóként még annyi, hogy nem véletlenül vettük meg decemberben Pufit, ám a miértekről már csak a következő bejegyzésben fogjuk lerántani a leplet… Türelem magyarázatot terem! :)  

Szeretettel, A&Z