(Andi) Többen kérdeztétek, hogy milyen is a filmiparban dolgozni. A válaszom, hogy igazából még nem tudom, hisz kis szegmensébe kóstoltam csak bele, de szívesen elmesélem, én hogy kerültem oda és milyennek látom.

2016 év elején eléggé el voltam keseredve a munkámat illetően. Ausztrália nagyon sok meglepetést tartogatott már addig is és ezeknek még közel sem volt vége. Abban az időben a kereskedelmi szektorban dolgoztam, egy lakberendezési üzletben, egy bevásárlóközpontban, még épp próbaidő lejárta előtt (ami fél év), illetve “szabadidőmben” egy kávézóban, hogy egy viszonylag normális bevételt tudjak felmutatni magunknak. Mindkettőből nagyon elegem volt már és jól el is panaszkodtam magam egy barátomnak. Erre ő feldobta, hogy ahol épp dolgozik, keresnek embereket, majd adott egy telefonszámot, hogy próbáljam meg. Egészen véletlenül a 20th Century Fox Sydney studiójáról volt szó. Arról a studióról, ahol többek között a Mátrix első részét és a Babe című filmet is forgatták. Telefonáltam, kellemesen elcsevegtem Bernie-vel, aki a munkaerőfelvételt koordinálta a “construction”, azaz mondjuk egyszerűen díszletépítő részlegre. A telefonbeszélgetésben csütörtök délután úgy hangzott el az utolsó kérdés, hogy akkor ugye hétfőn tudok-e kezdeni. Én kissé lefagytam, hogy mégis melyik hétfőről beszélünk, hisz már a beosztásom is meg volt a lakber boltban az elkövetkezendő napokra, mire jött az egyszerű válasz, tudod, hétfő, a hétvége után. Hát így lett. 4 nap múlva hétfőn reggel 7kor aláírtam a szerződést a 20th Century Fox stúdiójában, majd telefonon felmondtam a bolti munkámat.

Aláírás után átbattyogtam a fiberglass and mouldmaking, azaz üvegszál és formakészítő részlegre és onnantól csináltam, amit mondtak. Aki már dolgozott üvegszállal az tudja, hogy nagyon kellemetlen szakma ez, bárki is kérdezte a studióban, hogy melyik részlegen dolgozom, mindig egy “ajjaj, te szegény” volt a válasz. A helyzet az, hogy én nagyon megszerettem és szépen lassan egy fantasztikus szakmát tanultam ki. A kellemetlenség egyik oka, hogy az üvegszál láthatatlanul, de hatékonyan szépen belefúródik az ember bőrébe, beletörik és viszket napokig. Persze ha az ember megtanulja, hogy is kell vele dolgozni, ez nagyrészt elkerülhető.

A másik ok, hogy bármi anyag, amit használunk az az esetek többségében mérgező, mint pl. a műviasz és hozzá a katalizátor, ami  az egyik legveszélyesebb méreg az egész stúdióban. Természetesen jól felügyelt körülmények között biztonsággal lehet használni ezeket az anyagokat, de a tudás nem árt hozzájuk. Mindezek miatt én nagyon szigorúan vettem és betartottam a szükséges munkavédelmi javaslatokat. Azért mondom javaslatnak, mert engem bizony meglepett, mennyire lazán veszik a folyamatok és felszerelések használatát. Persze egyéni érdek munkavédelmi cipőt, szemüveget, kesztyűt hordani, de igen sok baleset lenne elkerülhető, nem is említve az esetleges hosszútávú egészségkárosító következményeket.  

Nagyon hálás vagyok Szabó Csabi barátomnak a segítségéért, hogy bejutottam, illetve tudom hogy az én pozitív és szorgalmas, tanulni vágyó alázatos helytállásom is segített abban, hogy több mint egy év alatt két fantasztikus, világhírű filmen is dolgozhattam: az új ALIEN Covenant-en és a Pacific Rim 2-n.

Az Alien során többnyire egyedüli nőként dolgoztam a részlegen, akik még időnként jöttek, ők hamar tovább is álltak, míg a férfi szekció többnyire stabil maradt. Nagyon sokat köszönhetek a támogató kollégáknak és feletteseimnek, akik minden adandó alkalommal megadták a lehetőséget hogy újat tanuljak, olyan dolgot bíztak rám, amit korábban soha nem csináltam, lehetővé téve, hogy tanuljak, fejlődjek. Az alap folyamatok a legtöbb munkában azonosak, de sokszor merült fel hogy tegnapelőttre hirtelen meg kellett csinálni valamit, így más anyagokkal vagy eltérő technikákkal kellett dolgoznunk. A fiberglass szakma általános monotonitását egy kollegám találóan így jellemezte az első napomon: “It is the same shit every day just the shape is different.” azaz “Ez mindig ugyanaz a szar, csak a formája változik”.

A részlegen egyébként dolgoztam többféle műviasszal (resin), különböző üvegszállal, szilikonnal, purhab jellegű habmixszel, rengeteg különböző technikával és számos szerszámmal, amik nevét magyarul nem is tudom.  

Hozzátartozik még a teljes történethez, hogy nekem azért van már egy évekre visszamenően általános gyakorlati tapasztalatom, jártasságom a különböző szerszámok használatában, tehát nem pirulok el, mikor egy ütvefúrót kapok a kezembe, és ez azért szükséges volt ahhoz, hogy könnyedén felvegyem a részleg ritmusát.

Az Alien-en a díszletépítő részlegen kb. 250 fő, a Pacific Rim 2-n 150 fő dolgozott. A munka általában reggel 7-5.30-ig vagy 6-4.30-ig tartott, hétköznap. Ez volt a normál ügymenet, két szünettel: egyszer 20 perc cigiszünet délelőtt, majd 40 perc ebédszünet és ennyi. Amikor felpörögtek az események és megindult a forgatás, minden a feje tetejére fordult és annyit dolgoztunk, amennyit csak lehetett, így lettek a hétvégék pont olyanok, mint a hétköznapok. Így lemondtam a szociális életemről, a sportról és nagyjából minden másról néhány hétre, hónapra. Miután a Studióban órabérben fizetnek, egy idő után az egyetlen öröm néhány 7/7-es hét után a fizunap, de a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy heti 70-80 órát kelljen dolgoznia, plusz az utazások, mert nem fenntartható. Miután én tisztában voltam vele, hogy ezek a munkák rövid-közép távra szólnak, azaz néhány hónapra, többnyire heti egy szabadnapot azért igyekeztem megtartani magamnak, hogy ne csináljam ki teljesen magamat. Viszont azt is érdemes tudni, hogy ha felkérnek a főnökök a túlórákra, de nem vállalod, akkor annak habár hivatalosan nincs negatív következménye, de ha az ember sokszor nemet mond rájuk, az hosszú távon nem tesz jót a filmipari karrierjének. Ugyanakkor több felső vezetőm annyira lelakta magát egészségileg, mivel 3-4 hónapig nem volt egyáltalán szabadnapjuk, hogy a film után még hónapok múlva is orvoshoz jártak. Ezt azért a heti 1 nap pihenővel végül sikerült elkerülnöm, egyedül a csuklómat sikerült erősen kissé túlterhelnem, ami azóta is érzékeny maradt.

Egy adott részleg felépítése általában úgy néz ki, hogy vannak a melósok, két szakmai csoportvezető, egy részlegvezető, azon felül egy esetlegesen több részleget irányító vezető majd az díszletépítési részlegvezető és helyettese. Az irodistáknak és a fizikai munkásoknak sok közük nincs egymáshoz, időnként jönnek “fentről” a hírlevelek, mert azért a nap végén ez is csak egy multinacionális cég. Minden részlegen vannak toolbox talk-nak nevezett mini meetingek, ahol az aktuális helyzetet átbeszélik, illetve felvethetőek kérdések, problémák.

Szívből hálás vagyok több kollégámnak, akiktől tanulhattam, név szerint Darren Roswell és Gordon Hobkirk közvetlen vezetőimnek a professzionális szakmai tudásukért, türelmükért és tanításukért.

Ennek az iparágnak a nagy hátránya a kiszámíthatatlansága. Rendszeresen terjednek pletykák, hogy mikor milyen film jön legközelebb, illetve mi meddig tart, de ezek mindig csak pletykák, senki sem tudja igazán. Vannak ütemtervek, illetve utolsó forgatási nap, ami sarokpontnak számít, de az is bármikor megváltozhat. Ebből adódóan sose tudjuk, meddig van munkánk. A másik dolog hogy egy hét felmondási idő van, azaz ha már nem kellünk, megkapjuk a “fehér levelet”, a rettenetes white letter-t és onnantól egy hét és vége. Erre sem lehet előre számolni. Nem egyszer előfordult, hogy terveztek egy új filmet, el is indultak a munkálatok, majd egyszer csak elfogyott a pénz, vagy egyszerűen megváltozott az ausztrál dollár árfolyama és így el sem kezdték a filmet vagy hirtelen befejezték a munkát és mehetett mindenki amerre akart. Ez akkor kellemetlen, ha az ember egy film miatt elutazik egy másik városba, államba, esetleg családostul, gyerekeket beiskolázza, új otthonát kibérli min. 6 hónapra, majd munka nuku. Volt már ilyen, szerencsére még nem velem.

Sok kolléga a filmek között vagy pihen pár hónapot vagy elutazik adott esetben más városba, országba, ahol van munka, de sokan második szakmával is rendelkeznek és abban dolgoznak. Csinálják amit éppen kiad az élet. Ebben a szakmában mindig készenlétben kell állni nyitott szemekkel, fülekkel és élni a felmerülő lehetőségekkel.

A filmiparban leginkább a kreativitást szeretem, ami nagyon fontos részét képezi a munkának és fantasztikus érzés egy Alien kaliberű projektnek a részese lenni, látni, hogy hogyan áll össze apró darabokból egy több száz négyzetméteres lélegzetállító forgatási színtér a munkánk eredményeként. Ez az érzés a a fizetség része a sokszor valóban embert próbáló munkáért.

Továbbá csodálatos élmény volt számomra egy szakmailag jól felkészült, hozzáértő profikkal dolgozni egy olyan környezetben, ahol a folyamatos tanulás természetes és támogatott, a mindig újabb kihívások megoldása a legfontosabb. A díszlettervezők megálmodnak valamit, a kis hangyák pedig ügyesen megcsinálják és ez így van jól.

A margó szélén hozzáteszem, hogy természetesen itt is vannak széltoló, lusta, semmihez sem értő barbárok, de szerencsére idővel kiszelektálódnak vagy csak szerencsés voltam és engem kerültek el, de szakmailag nagyon jó emberektől sikerült tanulnom.

Szerencsés voltam abban a tekintetben is hogy nemcsak a workshopban, azaz a részlegem műhelyében, hanem nagyon sokszor közvetlenül a felépített díszleteken is dolgozhattam, ami szintén nem adatik meg mindenkinek. Rengeteg embert ismertem a meg a különböző részlegekről, festők, hegesztők, asztalosok, kellékesek köréből. A szetten mindig őrültek háza van, olykor már-már elviselhetetlen zaj és por, de a szép része, hogy láttam miként épül fel egy fantasztikus tér a semmiből. Ugyan bizonyára vannak tervek, ami alapján dolgozni kell,l de ezek nagyjából percenként változnak és a változásokhoz nagyon hirtelen kell alkalmazkodni, mert a forgatási napok nem változnak akkor sem, ha a teljes szettet újra kell építeni.

A kiszámíthatatlanság így tehát abban is megjelenik, hogy változik az is mikor, meddig és mit csinálunk. A Pacific Rim 2-n például váratlanul felmerült egy órával a napi munkavégzés előtt, hogy bizony az art direktornak nem tetszik a szett és át kell alakítani reggel hétig, így egy maréknyian bent maradtunk egy eredetileg pár órára tervezett túlórára. Így lett végül, hogy összesen 23 órát dolgoztunk egyhuzamban és a reggeli ébresztőm pont akkor szólalt meg, mikor végre hazaérve a lakásba toppantam. Ilyen is van, meg adott esetben akár heti 84 óra munka, szabadnap nélkül. Szerencsére ezek nem gyakori esetek, de aki a filmiparban akar szerencsét próbálni, ezekkel is számolni kell.

Egy-egy film átlag 3-6 hónapig tart, szerencsémre én két féléves projektben vehettem részt, a végére pedig, habár nagyon szeretem a napfelkeltéket, de mégis nagyon vágytam már egy jó alvásra.

Fontos még tudni, hogy a mouldmaking, fiberglass és plaster (azaz gipsz) részlegek szorosan egymáshoz tartoznak, szinte folyamatosan egymásra utaltan dolgoznak. Munkáim során többször felmerült, hogy egyik vagy másik részlegnek segítségre volt szüksége határidők miatt. Ilyenkor azonnal jelentkeztem és így jelentős munkákban volt részem a többi részlegen is. Ebből adódóan sok területen és technikában szereztem gyakorlatot, ami szuper, hiszen egyre több területen tudnak alkalmazni anélkül, hogy külön magyarázni kellene a “mit és hogyan”-t illetve minél több mindenben jártas már az ember, annál könnyebben adoptál új készségeket.

Utolsó gondolatként még azt említeném, hogy egy átlag munkahelyhez képest annyiban más a filmiparban dolgozni, hogy habár itt is vannak kollegális kapcsolatok, egymásra utaltság, komoly együttműködések, de egy project/film végeztével szinte szó nélkül tűnik el mindenki, nincsenek nagy búcsúzások, hiszen mindenki tudja, hogy hamarosan úgyis lesz majd lesz egy másik film és nagyjából ugyanazokkal az emberekkel fog majd dolgozni. Emiatt a film végével valami szomorúság is ejön, de nagy búcsúzásra nincs szükség, hisz ez a szakma olyan mint egy nagy család és amíg az ember benne van, rendre ugyanazokkal az arcokkal találkozik minden munkán.

Amint a film véget ér és hirtelen az ember nyakába szakad a szabadidő, egy érdekes érzés vesz rajta erőt, amit “post film blue”-nak hívunk, A napi szintű fizikai aktív munka, haladás, fejlődés megszűnik és hirtelen furcsa csend támad melankólikus érzésekkel: ez is elmúlt.

Ami elkezdődik az véget is ér, így ideje valami másba fogni. Én ezt teszem most. Utazásra fel!