Akkor ezennel újratervezés. Mivel túl sok időbe telik napról napra leírni a hetek eseményeit, amik aztán általában nagyon hosszúak, így azokat elolvasni sem kis teljesítmény. Mostantól csak az adott hét 4-5 legkiemelkedőbb történéseit / helyszíneit fogjuk bemutatni, a posztok végére pedig néhány érdekes képet fogunk beszúrni ömlesztve. A hatodik héten megtaláltuk Ausztrália (számunkra) legszebb strandját, álltunk a sziklákat ostromló tenger hullámai felett, sétáltunk az óriásfenyők lombkoronái között, Zoli megmászta a Tűzoltók Fáját, meglátogattunk egy halbőrdíszművest és a két óceán találkozásának helyszínét. Nem unatkoztunk. Lássuk ezeket a történéseket bővebben...

Ott tartottunk, hogy a számomra (Z) ismeretlen Sarah helyett nagy meglepetésemre jóbarátom, Krisztián csatlakozott be hozzánk 4 napra. Még csütörtökön este egy kempingben (Április 27) a megérkezés örömére együtt jól belakmároztunk, és micsoda meglepetés, bepálinkáztunk, mivel Krisztián jó magyar szokáshoz híven azért még ide a világ másik végére is hozott magával igazi hazai házipálinkát. Így kell ezt csinálni kéremszépen, a jó szokásokat meg kell őrizni még a világ másik felén is, nincs mese.

Immár a negyedik hetet kezdtük el taposni április 21-én pénteken és már teljesen roadtrip módban üzemeltünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy kellett két teljes hét ahhoz, hogy felfogjuk, ez bizony nem csak egy 10 napos nyaralás, majd még 1 hét, hogy minden nap többször felemlegessük, hogy „húúúú, te elhiszed, hogy mi most tényleg megyünk körbe Ausztrálián?”, majd aztán a 4. hétre már elhittük, és szívből élveztük. Ráadásul ezúttal már számunkra korábban járatlan utakon jártunk, így minden nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott számunkra.

Ausztrál körutunk harmadik hete egy jeles eseménnyel kezdődött: a születésnapommal (Z). Előző éjjel a kempingeket tartalmazó mobil app (Wikicamps) még elvezetett minket egy sűrű erdőn keresztül egy világvégi kis ingyenes szabadkempingbe, úgyhogy reggel megint kiváncsian keltünk, hogy na, vajon már megint hol vagyunk? Természetesen újra egy meseszép erdőben leltük magunkat, és bár az idő azért esőre állt, egy kis terepfutással kezdtük a születésnapi ünneplést. Igyekszünk ugyanis továbbra is megtartani a sportot a mindennapjaink részeként még az utazás alatt is, ami azért nem mindig könnyű, mivel az ősz Victoria államban tud egész csípős is lenni, különösen az éjszakák. Így reggel 10 fokban kikászálódni a kocsiból nem feltétlenül adja magától az érzést, hogy húúú, irány futni, kell hozzá egy kis önnoszogatás.

Az elmúlt hónapokban kissé csöndben voltunk, és aki ismer minket, az tudja, hogy ez olyan, mint amikor a kisgyerekek a nagy zsivajlás után egyszercsak csöndben maradnak egy szobában: tuti valami rosszban sántikálnak. És ez így is van. Ugyanis pár hónapja kitaláltuk, hogy 3.5 Ausztráliában eltöltött év után végre eljött az idő, hogy nekivágjunk az egyik legnagyobb bakancslistás álmunknak, azaz körbeautózzuk ezt az országot, kontinenst Pufival, a 17 éves 4x4-es kisbusszal. A terv az, hogy március 31-én elindulunk és 4 hónap alatt levezetünk nagyjából 20.000 km-t, amiből akár könnyedén 25-30.000 km is lehet. Habár már az országba való megérkezésünk óta dédelgettük ezt az álmot, komollyá csak 2016 novemberében vált. Akkor egy zúzósabb nap során Andi küldött egy sms-t Nekem (Z), hogy „márciusban induljunk el a Nagy Útra”. Én is és Andi is akkor már hónapok óta küzdöttünk a korábbról már jól ismert érzéssel, hogy bár szuper munkahelyünk van, a világ egyik legszebb országában, városában élünk boldog párkapcsolatban, de ez a tipikus 9-5-ig (ami az esetemben inkább 8-7, Andi esetében pedig gyakran 6-6-ig) tartó mókuskerék egyszerűen nem nekünk való. Még Sydney-ben sem. Pláne úgy, hogy pontosan tudjuk mennyi majdhogynem érintetlen természeti csoda vesz minket itt körül ezen a kontinensen. Ahogy azt a korábbi bejegyzéseinkből láthattátok, igyekeztünk megnézni annyi érdekességet, amennyit csak tudtunk Sydney-től 1000 km-re északra és délre, de a látványosságok java bizony mind messzebb van már, azokat nem tudjuk egy hosszú hétvége alatt meglátogatni.

Talán páran még emlékeztek, hogy 2015 decemberében, 1 héttel karácsony előtt vettünk egy 30 éves, vontatható lakókocsit (becsületes nevén Kempit), amivel megjártuk Melbourne-t oda-vissza. Eredetileg Adelaide-ig szerettünk volna eljutni, de már Melbourne előtt majdnem kitört Kempi kereke, így miután az őrangyalunk (Roger, a szomszédos motoGP versenypálya karbantartási vezetője) megmentett minket, inkább nem kockáztattunk, és csak Melbourne-t és környékét jártuk be. Miután visszatértünk Sydney-be, megjavíttattuk Kempit majd rögvest el is adtuk, mivel bár zseniális élmény volt lakókocsizni két hétig, rá kellett jönnünk, hogy a mi életvitelünknek nem felel meg, ha valamit vontatnunk kell, és emiatt nem tudunk minden kis zegzugos, útnak alig nevezhető ösvényre bekukucskálni. Viszont maga a gondolat, hogy magunkkal vigyük a lakásunkat a road trippjeinkre, egyre inkább foglalkoztatott minket.

Voilá! Hosszú szünet után végre újra sikerült leülnünk, és megírnunk egy blogbejegyzést. Az apropó pedig az, hogy nemrég ünnepeltük a Sydney-be való megérkezésünk harmadik évét, így igazán dukált már egy kis összefoglaló erről az időszakról.

Hogy kicsit felpezsdítsük ezt a bejegyzést, kitaláltuk, hogy a gondolatainkat egy képzelt riport keretében osztjuk meg Veletek. Úgyhogy át is adjuk a szót a Riport Ernőnek és a válaszolóknak, Andinak és Zolinak (azaz magunknak…).